A fal adja a másikat
Nyers fogalmazásmód, megrázó társadalmi kórkép, és némi fanszőr tartotta Párizst stresszben az elmúlt hónapokban. A széplelkű publikum inkább az André Kertész életmű-kiállítást favorizálta, a kíváncsiak és bevállalósak Larry Clark hatóságilag cenzúrázott, retrospektív fotókiállításáért álltak kígyózó sorokban.
Larry Clarkaz egyik legizgalmasabb és legmegosztóbb, szinte ikonikus amerikai filmrendező és egyben az egyik legfontosabb kortárs amerikai fotográfus is egyben. AMég egy nap a paradicsomban,Genya,Ken Park,Külvárosi rockerek,Kölykökés aDestricted – 18 éven felülieknek!című kisfilm-csokor (egyik) alkotójának nincs olyan, többnyire amatőr szereplőkkel forgatott filmje, ami ne lenne szexuálisan (pornografikusan) explicit, tabudöntögető, radikális témaválasztású és szókimondó. Akárcsak a fotói, amelyek szigorúan filmre készülnek. Nem véletlen, hogy a híres Fotográfia Házában az Extrém szerzők című csoportos kiállításon is helyet kapott, és ezzel párhuzamosan aMusée d’Art Moderne-ben a teljes életművét felvonultatták.
Az ott bemutatott közel kétszáz fotó és montázs némelyike a sokat látott franciáknál is kiverte a biztosítékot, így a cenzorok kitették a 18-as karikát a fél évszázados munkásságot felölelő, valóban megrázó, brutális erejű anyagra. Emiatt 100 méteres tömött sorokban próbáltak bejutni az érdeklődök a KISS THE PAST HELLO címet viselő kiállításra, pedig a Basquiat-retrospektív ugyanott fajsúlyos vetélytárs volt. A cím szójáték, és a Mondj búcsút a múltnak! szlogen kifordítása: mindegyik sorozat visszatekint, a tinédzserlétből a felnőttkorba való mindenkori átmenetről mesél a hatvanas évektől egészen napjainkig. Lógnak sorban az üveg mögött a felkunkorodó végű, saját kézi nagyítások, és pózmentes, kíméletlen egyszerűségüknél, kínzóan sűrített tartalmuknál fogva a legzsigeribb ösztönöket indítják el a látogatóban. Kvalitásosan fotografált, minden művészkedéstől mentes vizuális pofonok ezek, ahol a fal adja a másikat, mert tekintetünk mohón visszatér a fotókra.
A tárlat egy hommage-zsal indul: Clark szüleinek fotóstúdiójuk volt. Nem is akármilyen: anyja babákról készített mosolyalbumokban utazott, de előszeretettel készített háziállat-tablókat is (pl. kutyák emberi ruhákban egy tanteremben). Az idétlenül bájos, totálisan abszurd családi vállalkozásban Larry feladata az volt, hogy kontaktust teremtsen állattal és az emberrel, s természetesen megnevettesse a babákat. Ezen fotók felvonultatása egyértelmű állásfoglalás: az értelmetlen és pitiáner artisztikumot utasítja el anyja képeinek helyzetbehozásával.
A Tulsa (1963-1971) című monokróm széria saját lakóhelyének – főként heteroszexuális – fiataljairól szól, akik teljesen elfogadták, életükbe engedték a dokumentarista indíttatású Clarkot. Egymást heroinnal belövő, terhesen drogozó, csecsemőjét eltemető, maga alá rondító, gruppenszexelő, piáló, fegyvert forgató oklahomai ifjak tűnnek fel a ma is frissnek ható fotókon; Robert Frank kárhoztatott Amerikája egy generáció alatt viciózus fordulatot vett. A hol filmesen bemozdult, hol metszőn tűéles képekből építkező Tulsa kultuszalbum lett, Martin Scorsesét (Taxi Driver – Taxisofőr) és Gus van Santet (Drugstore Cowboy – A gyógyszertári cowboy) is megihlette korai munkáikban. Clark ehhez a sorozatához egy 1968-as, saját maga által készített 16 mm-es filmet is csatolt: a 64 perces moziban a kallódó tulsai tinik gyürkőznek egymással nyekergő ágyakon.
Feltűnő, hogy bármelyik sorozatát nézzük, nagyon ritkán látunk fekete szereplőt a képein: a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmában főleg a jól beágyazott, gyökereikkel szakítani kívánó fehér középosztálybeliek vettek részt, a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjait is inkább ők, illetve a spanyolajkúak fémjelzik; a feketék világába, az ugyanezeket a dolgokat megélt afroamerikai galerikbe nem merészkedik Clark.
A következő terembe lépve egy Clarkra jellemző, karakán képpár fogad: kifejező arc nélküli portrék egyikén álló pénisz, meztelenül előrehajló női hát a másikon. A hetvenes évek dekadens szubkultúráiról mesélő, egész Amerikát objektívbe fogó Teenage Lust (1964-1985) már a 20 évvel későbbi filmjeire készíti fel Clarkot. Örökbefogadott kamaszok, lázadó tinik, zaklatott huszonévesek, serdülő prostik és tevékenységeik sorjáznak a képeken, éppen csak a The Cure Boys don’t cry című számát nem játsszák a múzeumban. They met a girl on acid in Bryant Park at 6 am. and took her home (Találkoztak egy betépett csajjal a Bryant Parkban reggel hatkor és felvitték magukhoz) – ez az egyik képének címe, amit a 42. utca egyik lakásában készített 1980-ban. Néha felbukkan egy dátum, egy hely vagy egy név, de leginkább cím nélküliek a képek. A fotók alapján Larry Clark vagy maga is részese volt a buliknak, vagy láthatatlanná tevő köpenyben fényképezik. A viccet félretéve, Clark elképesztő bravúrral tud egyszerre nem jelen lenni a képeken, miközben igenis a dolgok közepébe tolja kameráját. A látvány, a képekből áradó deviancia fojtogatóan rémisztő, ugyanakkor részvétet is kelt. Ha van a fotóban katarzis, akkor Clark-képeket szemlélve tapasztalhatjuk azt. A feloldást a lazábbra vett szemközti fal kínálja: egy nagyszabású installáció bekeretezett fotókból és bakelitekből, utóbbiak a kép témájára reflektálnak (pl. az egyik kislemez előadója a füstös rockabillyt játszó Guitar Gable, a dal címe: Life problem)
© Larry Clark: Punk Picasso
A gördeszkásokat megörökítő Perfect Childhood (1993) című széria repetitív portré-, illetve egészalakos képein a teljesen autentikus ruhák mellett az alanyokból sugárzik a tinik szexissége, sebezhetősége, szenvedélye. Az utóbbi évek legjobb divatfotói – írta az egyik legnevesebb amerikai napilap kritikusa. A punkPicasso (2003) című sorozat Clark stúdiófotóinak az esszenciája: fiatalokat invitált a kamera elé, akik szabadon pózolhattak. Clark nem válogatta a képeket, mindent megtartott, mert tagadta a képek szelektálásából születő új minőség létét, s megszállottan képviselte, hogy a fiatalokkal való kapcsolata, illetve alanyainak személyisége az egymás után elcsattintott és így is kiállított pillanatfelvételeken sokkal inkább átüt.
A Los Angeles 2003-2006 sorozata kicsit széttartó, de a különböző fotóműfajt a naplószerűséggel ötvöző attitűdtől lesz érdekes. Ebben a sorozatban egyik múzsájának, az „eminemzedékhez” tartozó Jonathan Velasqueznek szenteli a legnagyobb figyelmet. A külvárosi rockerek suhanc hősét véletlenül csípte fel: filmnépszerűsítő PR-fotózásra indult a Ken Parkban szerepelt Tiffany Limos-szal, amikor szeme elé került leendő filmjének főszereplője. Az izgalmas arcú-életű kültelki süvölvény Velasquez színes printeken feszít a legnagyobb teremben. Közhelyek sorakoznak, amelyek mégiscsak hitelt érdemlők: gördeszka, füvezés, szex, bandázás tölti ki a srác hétköznapjait. Az attribútumok semmit sem változtak negyven év alatt: hegek, serkenő szőr, szakadt farmer, tetkók, felvasalható logók, matricák. A vagány, de a gyerekkorban még jócskán benne levő srác ugyan meztelen fenékkel ugrik fel a parkoló kocsik ablakára, hogy poénból nyomott hagyjon az üvegen, de bájos micimackós ágyneműben alszik.
Legfrissebb alkotása egy montázs (I want a baby before you die, 2010): a több négyzetméteren fotóktól, levelektől, személyes jegyzetektől, cikkektől tarkálló személyes mátrix azt mutatja, hogy miként készült fel filmjeire, hol találja meg szereplőit, helyszíneit Clark, mi inspirálja a rendezőt, hogyan folyik az élet vele és alanyaival; egyszóval milyen univerzum veszi körül. Talált tárgyak is az installációja részét képezik: szalvétából hajtogatott pici Ku-Klux-Klán csuklya, WC-papírra ragadt fanszőr nylontasakban, újsághír az egyik letartóztatott főhőséről, családi fotók, egy vagina, amelyre a Larry nevet tetoválták, fogkefe, varrókészlet, telefonkártya mindennapi praktikumhoz .
A világ perverz, nem Clark – ezt bizonyítja felcsigázó és pazar életművével a provokatívtól kezdve az erkölcstelenen át egészen a pedofilig mindennek elmondott alkotónk, akit sok kameraművész irigyelhet: őt még a hetvenhez közel, deres halántékkal is beengedik intimszférájukba a bizonytalan, helyüket kereső tinédzserek. Clark képei mindig zavarók, zavarba ejtők, de nem indokolatlanok. Alanyainak gesztusai, rítusai a lázadó korszakon innen és túl is hitelesek. Mert egyik fotója sem több annál, amit mutat. Velasquez a záróképen ZERO feliratú pólóban néz az objektívbe: egy srác a semmiben.
Larry Clark: Kiss the Past Hello2010.10.08. – 2011.01.02Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris
Larry Clark Wikipedia
http://www.thedailybeast.com/blogs-and-stories/2010-10-08/paris-censors-...
Hozzászólások az íráshoz(eddig 7 hozzászólás érkezett)
Ime ! Kétlem hogy az én kérdéseim "a kocsmai kötekedés …
Hallgatok okos tanácsodra és megtakarítom a drága időt: a továbbiakban …
Balogh nem adott ki egyetlen albumot sem. (Az a könyv amely monografikusan …
Larry Clarkaz egyik legizgalmasabb és legmegosztóbb, szinte ikonikus amerikai filmrendező és egyben az egyik legfontosabb kortárs amerikai fotográfus is egyben. AMég egy nap a paradicsomban,Genya,Ken Park,Külvárosi rockerek,Kölykökés aDestricted – 18 éven felülieknek!című kisfilm-csokor (egyik) alkotójának nincs olyan, többnyire amatőr szereplőkkel forgatott filmje, ami ne lenne szexuálisan (pornografikusan) explicit, tabudöntögető, radikális témaválasztású és szókimondó. Akárcsak a fotói, amelyek szigorúan filmre készülnek. Nem véletlen, hogy a híres Fotográfia Házában az Extrém szerzők című csoportos kiállításon is helyet kapott, és ezzel párhuzamosan aMusée d’Art Moderne-ben a teljes életművét felvonultatták.
Az ott bemutatott közel kétszáz fotó és montázs némelyike a sokat látott franciáknál is kiverte a biztosítékot, így a cenzorok kitették a 18-as karikát a fél évszázados munkásságot felölelő, valóban megrázó, brutális erejű anyagra. Emiatt 100 méteres tömött sorokban próbáltak bejutni az érdeklődök a KISS THE PAST HELLO címet viselő kiállításra, pedig a Basquiat-retrospektív ugyanott fajsúlyos vetélytárs volt. A cím szójáték, és a Mondj búcsút a múltnak! szlogen kifordítása: mindegyik sorozat visszatekint, a tinédzserlétből a felnőttkorba való mindenkori átmenetről mesél a hatvanas évektől egészen napjainkig. Lógnak sorban az üveg mögött a felkunkorodó végű, saját kézi nagyítások, és pózmentes, kíméletlen egyszerűségüknél, kínzóan sűrített tartalmuknál fogva a legzsigeribb ösztönöket indítják el a látogatóban. Kvalitásosan fotografált, minden művészkedéstől mentes vizuális pofonok ezek, ahol a fal adja a másikat, mert tekintetünk mohón visszatér a fotókra.
A tárlat egy hommage-zsal indul: Clark szüleinek fotóstúdiójuk volt. Nem is akármilyen: anyja babákról készített mosolyalbumokban utazott, de előszeretettel készített háziállat-tablókat is (pl. kutyák emberi ruhákban egy tanteremben). Az idétlenül bájos, totálisan abszurd családi vállalkozásban Larry feladata az volt, hogy kontaktust teremtsen állattal és az emberrel, s természetesen megnevettesse a babákat. Ezen fotók felvonultatása egyértelmű állásfoglalás: az értelmetlen és pitiáner artisztikumot utasítja el anyja képeinek helyzetbehozásával.
A Tulsa (1963-1971) című monokróm széria saját lakóhelyének – főként heteroszexuális – fiataljairól szól, akik teljesen elfogadták, életükbe engedték a dokumentarista indíttatású Clarkot. Egymást heroinnal belövő, terhesen drogozó, csecsemőjét eltemető, maga alá rondító, gruppenszexelő, piáló, fegyvert forgató oklahomai ifjak tűnnek fel a ma is frissnek ható fotókon; Robert Frank kárhoztatott Amerikája egy generáció alatt viciózus fordulatot vett. A hol filmesen bemozdult, hol metszőn tűéles képekből építkező Tulsa kultuszalbum lett, Martin Scorsesét (Taxi Driver – Taxisofőr) és Gus van Santet (Drugstore Cowboy – A gyógyszertári cowboy) is megihlette korai munkáikban. Clark ehhez a sorozatához egy 1968-as, saját maga által készített 16 mm-es filmet is csatolt: a 64 perces moziban a kallódó tulsai tinik gyürkőznek egymással nyekergő ágyakon.
Feltűnő, hogy bármelyik sorozatát nézzük, nagyon ritkán látunk fekete szereplőt a képein: a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmában főleg a jól beágyazott, gyökereikkel szakítani kívánó fehér középosztálybeliek vettek részt, a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjait is inkább ők, illetve a spanyolajkúak fémjelzik; a feketék világába, az ugyanezeket a dolgokat megélt afroamerikai galerikbe nem merészkedik Clark.
A következő terembe lépve egy Clarkra jellemző, karakán képpár fogad: kifejező arc nélküli portrék egyikén álló pénisz, meztelenül előrehajló női hát a másikon. A hetvenes évek dekadens szubkultúráiról mesélő, egész Amerikát objektívbe fogó Teenage Lust (1964-1985) már a 20 évvel későbbi filmjeire készíti fel Clarkot. Örökbefogadott kamaszok, lázadó tinik, zaklatott huszonévesek, serdülő prostik és tevékenységeik sorjáznak a képeken, éppen csak a The Cure Boys don’t cry című számát nem játsszák a múzeumban. They met a girl on acid in Bryant Park at 6 am. and took her home (Találkoztak egy betépett csajjal a Bryant Parkban reggel hatkor és felvitték magukhoz) – ez az egyik képének címe, amit a 42. utca egyik lakásában készített 1980-ban. Néha felbukkan egy dátum, egy hely vagy egy név, de leginkább cím nélküliek a képek. A fotók alapján Larry Clark vagy maga is részese volt a buliknak, vagy láthatatlanná tevő köpenyben fényképezik. A viccet félretéve, Clark elképesztő bravúrral tud egyszerre nem jelen lenni a képeken, miközben igenis a dolgok közepébe tolja kameráját. A látvány, a képekből áradó deviancia fojtogatóan rémisztő, ugyanakkor részvétet is kelt. Ha van a fotóban katarzis, akkor Clark-képeket szemlélve tapasztalhatjuk azt. A feloldást a lazábbra vett szemközti fal kínálja: egy nagyszabású installáció bekeretezett fotókból és bakelitekből, utóbbiak a kép témájára reflektálnak (pl. az egyik kislemez előadója a füstös rockabillyt játszó Guitar Gable, a dal címe: Life problem)
© Larry Clark: Punk Picasso
A gördeszkásokat megörökítő Perfect Childhood (1993) című széria repetitív portré-, illetve egészalakos képein a teljesen autentikus ruhák mellett az alanyokból sugárzik a tinik szexissége, sebezhetősége, szenvedélye. Az utóbbi évek legjobb divatfotói – írta az egyik legnevesebb amerikai napilap kritikusa. A punkPicasso (2003) című sorozat Clark stúdiófotóinak az esszenciája: fiatalokat invitált a kamera elé, akik szabadon pózolhattak. Clark nem válogatta a képeket, mindent megtartott, mert tagadta a képek szelektálásából születő új minőség létét, s megszállottan képviselte, hogy a fiatalokkal való kapcsolata, illetve alanyainak személyisége az egymás után elcsattintott és így is kiállított pillanatfelvételeken sokkal inkább átüt.
A Los Angeles 2003-2006 sorozata kicsit széttartó, de a különböző fotóműfajt a naplószerűséggel ötvöző attitűdtől lesz érdekes. Ebben a sorozatban egyik múzsájának, az „eminemzedékhez” tartozó Jonathan Velasqueznek szenteli a legnagyobb figyelmet. A külvárosi rockerek suhanc hősét véletlenül csípte fel: filmnépszerűsítő PR-fotózásra indult a Ken Parkban szerepelt Tiffany Limos-szal, amikor szeme elé került leendő filmjének főszereplője. Az izgalmas arcú-életű kültelki süvölvény Velasquez színes printeken feszít a legnagyobb teremben. Közhelyek sorakoznak, amelyek mégiscsak hitelt érdemlők: gördeszka, füvezés, szex, bandázás tölti ki a srác hétköznapjait. Az attribútumok semmit sem változtak negyven év alatt: hegek, serkenő szőr, szakadt farmer, tetkók, felvasalható logók, matricák. A vagány, de a gyerekkorban még jócskán benne levő srác ugyan meztelen fenékkel ugrik fel a parkoló kocsik ablakára, hogy poénból nyomott hagyjon az üvegen, de bájos micimackós ágyneműben alszik.
Legfrissebb alkotása egy montázs (I want a baby before you die, 2010): a több négyzetméteren fotóktól, levelektől, személyes jegyzetektől, cikkektől tarkálló személyes mátrix azt mutatja, hogy miként készült fel filmjeire, hol találja meg szereplőit, helyszíneit Clark, mi inspirálja a rendezőt, hogyan folyik az élet vele és alanyaival; egyszóval milyen univerzum veszi körül. Talált tárgyak is az installációja részét képezik: szalvétából hajtogatott pici Ku-Klux-Klán csuklya, WC-papírra ragadt fanszőr nylontasakban, újsághír az egyik letartóztatott főhőséről, családi fotók, egy vagina, amelyre a Larry nevet tetoválták, fogkefe, varrókészlet, telefonkártya mindennapi praktikumhoz .
A világ perverz, nem Clark – ezt bizonyítja felcsigázó és pazar életművével a provokatívtól kezdve az erkölcstelenen át egészen a pedofilig mindennek elmondott alkotónk, akit sok kameraművész irigyelhet: őt még a hetvenhez közel, deres halántékkal is beengedik intimszférájukba a bizonytalan, helyüket kereső tinédzserek. Clark képei mindig zavarók, zavarba ejtők, de nem indokolatlanok. Alanyainak gesztusai, rítusai a lázadó korszakon innen és túl is hitelesek. Mert egyik fotója sem több annál, amit mutat. Velasquez a záróképen ZERO feliratú pólóban néz az objektívbe: egy srác a semmiben.
Larry Clark: Kiss the Past Hello2010.10.08. – 2011.01.02Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris
Larry Clark Wikipedia
http://www.thedailybeast.com/blogs-and-stories/2010-10-08/paris-censors-...
Hozzászólások az íráshoz(eddig 7 hozzászólás érkezett)
Ime ! Kétlem hogy az én kérdéseim "a kocsmai kötekedés …
Hallgatok okos tanácsodra és megtakarítom a drága időt: a továbbiakban …
Balogh nem adott ki egyetlen albumot sem. (Az a könyv amely monografikusan …