Sárközy Réka és Bán András beszélgetése a Kádár-kori magyar fotográfia oral historyjáról, Bán András interjúkötetének bemutatóján

Szerkesztett, rövidített összefoglaló. A teljes leirat PDF-ben letölthető.

Bán András tizenöt hosszú, szerkesztett interjút gyűjtött kötetbe fotográfusokkal és gyűjteményszervezőkkel, azokkal, akik a Kádár-korszakban felépítették a magyar fotó ma is működő intézményrendszerét. A bemutatón Kőrösi Orsolya köszöntője után Sárközy Réka, az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Fénykép- és Interjútárának vezetője beszélgetett a szerzővel az interjúk születéséről, az oral history helyéről a történetírásban, és arról, kinek mi a felelőssége abban, hogy az analóg korszak anyaga megmaradjon.

Hét év, tizenöt interjú

Bán András nagyjából nyolc éve, amikor másodszor is nyugdíjba ment, elhatározta, hogy az ötven évből, amelyet a fotó körül töltött, összerak valamit. Rájött, hogy iszonyú keveset tud a fotóról: a progresszív, neoavantgárd fotó felől érkezett, a riporterekkel, az amatőr mozgalommal és a szakma sok más tájával nem foglalkozott, ötven évről pedig így nem lehet gondolkodni. Az első interjúalany Markovics Ferenc volt, aki vállalta, hogy kísérleti nyúl lesz, a második Chochol Károly, akivel addig eszébe sem jutott volna leülni, mert a fotós világ másik sarkán állt. Chochol nyitott volt, és semmit nem hányt a szemére a múltból.

Egy-egy alannyal tíz-húsz órányi felvétel készült. A hét évből három volt üresjárat: a covid két évet vitt el, a Magyar Művészeti Akadémia Kutatóintézetének igazgatója, Kocsis Miklós pedig nagyon fiatalon meghalt, és az átállás az új vezetésre még egy évet vett igénybe. A kutatóintézet az utolsó percig a projekt mögött állt, a könyv kinyomtatása már a szerzőre maradt. Három interjúalany, Tillai Ernő, Chochol Károly és Markovics Ferenc már nincs közöttünk.

Mit tud az oral history, amit az archívum nem?

Sárközy Réka szerint az oral history forrás, a maga korlátaival. A Kádár-kor kulturális szerveződéseit a pártszervek és a kulturális felügyelet irattára alapján sem lehet teljességében leírni: abból nem derül ki, hogyan működtek az alkuk és a személyes kapcsolatok. Ez nem csak a fotóra igaz: a magyar televízió esetében, amellyel most foglalkozik, ugyanez a helyzet. Az oral history szubjektív, mert az ember a jelenből konstruálja a múltját, ezért a történettudomány nem fogadja el teljes értékűnek. Mégis megélés-történetet ad, amelynek van hitelessége, az írott források pedig ellensúlyozzák a pontatlanságait. Az interjúkból az is kirajzolódik, ki honnan jött és mit alapított, akár társadalomtörténeti ábrák is készíthetők belőlük. Bán András hozzátette: a Kádár-kor beszélgetések nélkül nehezen tárható fel, mert az utasítások és a szerveződések írásbelisége minimális volt.

Miért 1990-ig?

A projekt eredetileg életút- vagy szakmai interjúnak indult. Kiderült azonban, hogy 1990 után hihetetlen szóródás van az életutakban, az intézményekhez kapcsolódásban és a sajtóviszonyokban, a kötetnek így nem lett volna magja, ezért minden érintettel megbeszélve 1990-nél elvágták a szálakat. A válogatás nem reprezentatív: egy problémát jár körül olyan kollégák segítségével, akik teljes tevékenységükkel a szakmának kötelezték el magukat, és akiknek a munkájából létrejött a fotómúzeum, a fotóoktatás, és megváltozott a sajtó minősége. Hogy többek között Korniss Péter, Keleti Éva, Benkő Imre és Kincses Károly nincs a kötetben, annak ez az oka. Bán Féner Tamást idézte: „Azt nem láttam előre, hogy ennyire mellőzni fognak. Életem legnagyobb tévedése volt, hogy a legtöbb energiát a közösségi dolgokra fordítottam.” A Kádár-korszak története ebből a szempontból is kétarcú: sok energiát vett el azoktól, akik elkötelezettek voltak, az eredmények pedig sokszor elmaradtak.

Folytatás

Bán szerint még egy-két interjúkötetet össze kellene rakni; az egyik, amelyről Szarka Klárival beszélget, nem időrendi, hanem problémacentrikus lenne. A végső cél a Kádár-kor fotótörténetének – nem fotóművészetének – megírása. Sárközy 2006 körül az 1956-os Intézetben dolgozott együtt Bán Andrással fotóművészi életműveken, és azt kísérletezték ki, hogyan lehet képeket és oral history-részleteket egymást reflektáltatva közzétenni. Az intézet a Veritas Intézethez került, a projekt az online tartalmakkal együtt megszűnt. Bán szerint a képek és szövegek közvetlen kapcsolatára épülő felület biztosan folytatható út.

A tizenöt interjú a megbízóé, az MMA Kutatóintézetéé, amely az archiválásért felel; digitális másolat a szerzőnél és az érintetteknél is van. Sárközy központi nyilvántartást szeretne a különböző intézményekben és magánszemélyeknél készült életútinterjúkról, mert egyelőre áttekinthetetlen, hol mi található.

Az 56-os fényképek

A kötet három fotósa, Chochol Károly, Haris László és Féner Tamás beszélt az 1956-os képekről. Sárközy szerint az oral history azért működik, mert ők úgy viselkedtek, mint mindenki: október 28-án, a tűzszünet után kimerészkedtek az utcára, és dokumentálták, amit láttak. Az amatőrök félelme jogos volt, mert a képeknek következményei voltak: a fegyverrel ábrázolt ember fotója halálos ítélet is lehetett. A kamera segített megörökíteni a szimbólumokat, a forradalom tisztaságát és a szolidaritást, így alakult ki az a fogalomrendszer, amelyben ma is emlékezünk; az amatőrképek is nyolc-tíz fogalomra húzhatók fel. Bán meglepőnek találta, hogy a három idősebb fotós a kockázat ellenére megőrizte a képeit. Sárközy javaslata: az ismert, már feldolgozott 56-os fotók közös keresőfelületen legyenek elérhetők; közel tízezer képből már komoly korpusz lenne szemiotikai kutatásokhoz. Ő az OSZK-ban nyíló 56-os fotókiállítás kurátora.

Mi legyen a fotós életművekkel?

A több százezres képanyagok sorsa több fotósnak egzisztenciális kérdés. Tillai Ernő sok mindent kidobott, a megmentett rész az OSZK-ba került. Féner Tamás végrendeletében az OSZK-ra hagyta a képeit, nyolcszázat már feldolgoztak, és a fototer.oszk.hu oldalon önálló oldala van. Chochol Károly anyaga a Fővárosi Levéltárba került. Markovics Ferenc szétszórta a hagyatékát: az Országház-fotók az OSZK-ba kerültek, a filmgyári standfotóalbumok az utóbbi években a Filmintézethez, ahol most elérhetők.

Sárközy szerint a közgyűjtemény jó út, de minden gyűjtemény a saját gyűjtőköre szerint szelektál. Az életműveket egyben kell tartani, mert öt-tíz kiemelt kép az egészet nem mutatja meg. A legjobb, ha az alkotóval együtt lehet dolgozni: ő mondja el, mire emlékszik, a könyvtár digitalizálja, megállapodás szerint online közzéteszi, a gyűjteményt pedig nem kell bolygatni. Hatan dolgoznak a fényképtárban, egy kolléga két életművet tud gondozni, és egyetlen életmű feldolgozása is évekig tart. Az idős fotográfusokat szeretettel várják, akár az OSZK-ba, akár más közgyűjteménybe fordulnak.

Analóg és digitális

A born digital képeket az OSZK egyelőre nem gyűjti: előbb le kell zárni az analóg korszakot, rendbe tenni, archiválni, feldolgozni, interjúkban és publikációkban rögzíteni, és csak utána lehet a digitális anyag felé fordulni. Bán megjegyezte, hogy a szépen kidolgozott vintage analóg kópia lassan veszélyeztetett fajjá válik: Lugosi Lugó László hagyatékából, amelyet a Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteménye kapott, vintage nyomatok nincsenek.

A Fortepan kérdése

Urbán Tamás szerint minden kerüljön fel a Fortepanra. Sárközy elismeri a munkájukat, de a közgyűjteményeknek nehezebb dolguk van, mert a fizikai képekről is gondoskodniuk kell: a Fortepan az önkéntesen átadott fotók digitalizálásában és közösségi feldolgozásában erős, a fizikai képek sorsát viszont nem oldja meg.

Hozzászólások

A közönségből többen hangsúlyozták, hogy a fotósoknak is megvan a felelősségük: akik időben felkészítették az anyagukat, azokét könnyebb megőrizni. A feldolgozás azt jelenti, hogy meg kell mondani, mi látható a képen és mikor készült, különben a fiatal kutatónak minden kép külön kutatómunka. Sárközy példaként említette, hogy az első világháborús haditudósítói borítékokkal kezdték: száz évet késtek, de mind a hétezer kép fent van az interneten. „A végére nem érünk sosem” – mondta –, de haladnak. Egy hozzászóló arról beszélt, hogy a tévedés és a későbbi korrekció is része a kép történetének: egy képaláírás szerint „Hazatérés Auschwitzból, 1949” látható a fotón, holott a hazatérők a Szovjetunióból jöttek, a fotós azonban a korszak kényszerei között így tudta közölni a képeit.

A beszélgetést azzal zárták, hogy az analóg korszak életműveinél most van még lehetőség az alkotókkal együtt dolgozni.