A könyvhéten tartotta a fiatal írók József Attila Köre és a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója a Mai Manó Házban a két művészeti ág találkozóját. Bemutatták fiatal költők első köteteit, fiatal fotósok képeit a kortárs tollforgatókról. A két terület találkozásáról Pfisztner Gábor beszélgetett Szijj Ferenc költővel és Závada Pál íróval, akinek munkásságán végigvonul a fotózás. A diskurzus keltette (hiányérzet és a) mélyebb érdeklődés jegyében folytattuk tovább később a beszélgetést az íróval.

© Weisz Sándor: Családi kép - Tótkomlós

–Az Idegen testünk színpadi változatában, a Magyar ünnepben nem használ ilyen képi effektusokat, egy fotó látható, a szerzőé.*

-Nem, egy figura, Emma távollevő férje, akiről a fikció szerint épp fotó készült, s a feleségéről és a gyerekéről is, amit elküldenek a munkaszolgálatos apának. Végig egy fotóműteremben vagyunk, bár az elvont díszlet nem erre utal, miközben a jelmez korhű, a díszlet nem. Tudjuk, a főhős fényképez, kirakja az apa képét, mivel folyton beszélnek hozzá, levelet írnak neki, a gyereknek is a szeme előtt van. Hogy ezt a figurát a rendező rám osztotta, az teljesen esetleges. Az én ábrázatomat használta, én mondtam a szövegeit, olvastam a leveleit, mellékes, ha az ember szereplőként bekerül a darabjába.

-Tudatos vállalás volt a szereplővel az azonosság, aki áldozata a szűklátókörű, diszkriminatív politikának?

– A rendező találta ki, Alföldi „rovására” kell írnunk, a koncepciójába illett, így volt komplett. Nem vitatkozom, tisztelem az elképzeléseit, ezt is elfogadtam. Azt nem vállaltam, hogyvalójábanis meg kelljen jelenni, az már más.Vizuálisan nem történt több, a dimenziók kiterjesztése a zene felé történt, ami szintén nagy örömömre szolgált. Lett egy énekkar, igazi énekesek szólamokat énekeltek, élő zenekísérettel, vizuálisan gazdag mozgásban, látványban, jelmezben ugyanazon helyszínben mozogtak, de mindig más-más oldalról használták ki a tér lehetőségeit. Annak ellenére, hogy a díszlet nem változó, az előadás nem statikus, nem egy fényképész műtermének rekvizitumai veszik körül a társaságot, ahogy egy realista filmben történne – de ez nem zavaró.

- A főszereplőnő jelzi a veszélyt, amire kevesen figyelnek. Janka figurájában, magatartásában van a mai fotóművészet számára (példaértékű) üzenet?

– A regényben Jankának is fel van adva a történelmi lecke. 1940. Észak-Erdély visszatért. Magyarországon mindenki odament. Az eseménynek volt propagandaereje. Janka rájön, hogy ebben nem vesz részt, vannak rá elegen, másrészt más a viszonya a fotózáshoz – ez mellékszál a regényben, a darabban alig jelenik meg. Unja a műtermi fényképezést, háttérbe vonul a riportfotózástól, később ugyan rászorul, akkor dolgozik ilyenben. Valószínűleg vonzódik a művészfotóhoz, de kritikus önmagával szemben, nem meri nyíltan vállalni, ha erre az útra lépne, zsákutcába is jut. Mindegyik fotós szerepével baja van, abban az egy esetben nem, amikor riporterként lép fel, mikor Flamm Johannka államtitkárként a betiltott könyvek bezúzását elkezdi.

-Modellje Kolosváry-Borcsa Mihály volt, s az eseményt a korabeli filmhíradó rögzítette, amint a zsidó Thomas Mann könyvét elsőként dobta a zúzóba.

-A jelenetet én is a híradóból vettem. Janka elmegy erre a sajtótájékoztatóra, nem tudni, hogy újság képviseletében-e, vagy ezzel leleplezze Johannkát, vagy próbálja ráébreszteni, milyen gyalázatos szerepet vállal. A színdarabban ez ki van nagyítva: a jelenetben csak ketten szerepelnek, a valóságban ez tömegjelenet lenne, tudósítókkal, közönséggel, mindez odaképzelhető, de a színmű sűrít, a lényeget mutatja. Ebben az esetben valószínűleg a saját szakállára lép fel fotóriporterként. Mikor lecsukják a nyilasok, Johannka segítségével szabadul, hivatkozik, hogy ő fotóművész, nemzeti érdek, hogy szabadon engedjék. Ez az az eset, amikor a definícióját ürügyként használja. Egyébként problémája van önmeghatározásával. A regény szerint be is fuccsol a háború után, részben anyagi okokból, és kedvét is veszti. Ebben sem vonhattam ki magam a valós életrajzi történetek alól: ha át is vészelték, a háború után, ha újra indították műtermeiket (mint Várkonyi László a Deák Ferenc utca sarkán), előbb-utóbb államosították őket, beléptek az MTI-be, rosszabb esetben újsághoz kerültek vagy elhagyták a pályát.

-Elég jól ismeri ezt a generációt, más szemszögből is nézi. Az ő sorsuk példaértékű lehet-e a mai pályakezdők számára?

- Nem vagyok tanácsadó (olyanban sem, amihez jobban értek). A fotó funkciója megváltozott, temérdek kép vesz körül. A művészi fotózás látszik az egyetlen személyre szabott és új utakat kitaposni képes verziónak. Ennek konkrét törekvéseit itt-ott látom kiállításokon, de ebből nem tudok következtetéseket levonni, hogy melyiknek milyen jövője lehet a fiatalok számára. Hogy mire tudják a fényképet használni magát, hogy összekötik-e más műfajokkal: képzőművészettel, installációkkal vagy filmmel. Ki milyen szerepet talál ebben a fotónak, csak bátorítani lehet őket, szabadítsák fel magukat ebben. De azt is lehet mondani nekik, hogy azzal nem járnak rosszul, ha megismerik a fotó tradícióit, nemcsak a magyart, a nemzetközit is, de a magyart különösen érdemes, mert az nagyon jelentős része az egyetemesnek, ami nem minden történetről mondható el, de a fotóról igen. Azt látom, hogy a jövő útkeresésénél sokaknál egyre nagyobb szerepe van a visszatéréseknek a régi fotózáshoz, régen használt technikákhoz, a (régi ) fotózás lényegéhez.

–Nemcsak a fotósok keresik a lehetőségeket, az író is, aki a fotót sokféleképp használja: informatívan, dokumentumként az igazság letéteményeseként, máskor etikai lehetőségek kutatására. A fényképész utókorában a piactéri jelenet leírása képszerű. Az irodalom a képírás felé tart?

- Szépirodalmi kihívás a rendelkezésre álló eszközökkel próbálni megmutatni valamit, ami a fotónak, filmnek, dokumentumfilmnek volna a dolga. Tudjuk-e utánozni, csinálni, adaptálni ezt a technikát a magunk számára írásban? Meggondolandó, ami efelé vitt engem, s egy másik a címben keresendő: ez a fényképész utókora. Buchbinder Miki, akit 2 év múlva elpusztítanak, fényképet csinál 1942-ben. A regény az egész kor történetét –ami 1944 után kezdődik - a Holocaust utáni korszakként definiálja. Kitüntetetten figyel erre a pillanatra, amikortól az utókor számít, benne arra is, ami e kor hagyatéka, maguk a fotók: az a látvány, a nézőpont, a megfigyelési stratégia, az életmű, amit a fényképész –szimbolikusan egyedül, de egyébként a népcsoportra vonatkozhat, mind akik elpusztultak, akik ezt látták, gyűjtötték, közvetítették számunkra, végig dolgozták és örökül hagyták, hogy erre rá legyen tekintve és lehessen tudni, hogy ez kiknek a műve. Ezt szimbolizálja a fényképész ránk hagyott képe, ezzel a rendkívül nehéz, terhes örökséggel való szembenézést, ennek megbecsülését. Ez a morális motívuma a regénynek, – ha úgy tetszik – amit ebben a fotóban és a fotósában sűrít.

- Fotográfusai morális alakok, a következő fotósgenerációnak lehet/kellene ezt a szerepet szánni?

-Nem tudom, hogy speciálisan a fotósokra hogy vonatkozik. Biztos számukra is nyilvánvaló morális feladat elkattintani a gépet bármilyen korhelyzetben is, hogy utána mit csinálunk vele, hova helyezzük el, kinek mutatjuk meg, élünk, visszaélünk vele – ehhez rengeteg morális kérdés és tézis kapcsolódik – nemcsak fényképészeknek, bárkinek, értelmiségieknek és nemcsak értelmiségieknek feltehető ez a kérdés. Persze általánosítható is, s az összes ehhez fűződő kétely is…

Závada Pál jelenleg olyan sikeres emberekről ír, akik romák. Az album fotóit Korniss Péter készíti.

[Nem sokkal az interjú után egy fiatal fotóstól, Turay Balázstól kaptam e-mailen legújabb képeit. A sorozatgyilkosok tárgyalásán készítette az áldozatok túlélőiről, akik egy faji/roma kisebbséghez tartoznak. A portrékon félelem. Láthatók ahttp://www.turay.hu/weblapon ésitt.

* A darabot a Nemzeti Színház mutatta be (2010. november 19.) és bekerült az évad drámakötetébe: Rivalda 2011, Magvető. A Jobbik élesen támadta az előadást a Parlamentben.

[vissza az I. részhez]

http://zavada.irolap.hu/hu

Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett)

Szerintem Kertész a progresszív-fotó első nagy korszakának - kb.1920-35 …

A művészetbe sok minden belefér, csak az alkotót kell ismerni, és tudjuk …

A Pettendi Szabó Péter munkájával kapcsolatban én egy kis …