Korniss Péter vaskos, több mint negyven év munkáját bemutató Kötődés című könyve 2008-ban jelent meg. A kötet képanyagából számtalan hazai és külföldi kiállítás született, sőt,Attachmentcímmel egy amerikai kiadó is publikálta az albumot a tavalyi évben. A londoniRoyal Academy of Artsmagyar kiállításánA vendégmunkásöt képével szerepelt. Idén augusztusban, az Ördögkatlan Fesztiválon aKötődéslegismertebb képeiből láthattunk válogatást; a Spiritusz Galéria október közepéig Korniss Péter ugyanebből az időszakból származó, de eddig még nem látott fotográfiáit mutatja be. © Korniss Péter: Frissen pingált szoba (1969) Barta Edit: Hangay Enikővel közösen nyílt kiállításod a Spiritusz Galériában, ahol hat fényképet láthatunk tőled. A kiállított munkák között akadnak számomra teljesen ismeretlen képek, mint pl. az 1969-es Frissen pingált szoba, ami szerintem az egyik legizgalmasabb kép a tárlaton. Mikor készültek ezek a munkák és miért nem kerültek mostanáig bemutatásra? Korniss Péter: A Spirituszban kiállított képek a hatvanas évek második felében készültek, köztük három – aZenészeket hallgatók, azAprók táncaés a Lányok az iskolaudvaron – legelső erdélyi fényképeim közé tartoznak, 1967-ből származnak. Annak, hogy vannak köztük kevésbé ismertek – amit te is említesz – az az oka, hogy eddig más képeket tartottam fontosabbnak. De az ember ízlése és gondolkodása változik, és ez a saját munkásságára is érvényes. A másik oka, hogy ezekkel a legkorábbi képeimmel azt akartam hangsúlyozni, hogy Hangay Enikővel nagyon más generáció vagyunk. „Tulajdonképpen az első éjszaka eldöntöttem, hogy ezt kell fényképeznem” BE: A legtöbb interjúban, amit veled készítenek, elmeséled, hogy 1967-ben jártál először Erdélyben, Novák Ferenc „Tatával” együtt. Ő hogyan került Erdélybe? KP: Tata néprajzos volt, és 1958-ban Székről írta a disszertációját. 1962-ben meghívott a Bihari Táncegyüttesbe fényképezni, készített egy koreográfiát, aminekSzéki emlékvolt a címe. Én ott találkoztam először széki viselettel, tánccal és zenével, és egyáltalán azzal, hogy egy ilyen világ létezik. Ott láttam először a próbateremben és színpadon. Aztán 1967-ben mondta a Tata – addigra összebarátkoztunk, és azóta is a legjobb barátok vagyunk –, hogy „Nem megyünk egy kicsit haza? Rég voltál otthon. Mutatok neked olyat, amiről nem is álmodtál, hogy létezik!” És így is történt, mert én 64 km-re éltem Széktől, Kolozsvárt születtem és laktam, de fogalmam sem volt arról, hogy ez létezik. BE: Az, amit előtte meséltek neked, és amit élőben láttál, mennyire volt köszönőviszonyban egymással? KP: Előtte nem sokat hallottam róluk, csak láttam a színpadon. Annak pedig, hogy gyönyörű táncot látok a színpadon – gyönyörű ruhában, szép zenére – semmi köze nem volt ahhoz, ami aznap velünk történt. Hogy egyszer csak megérkeztünk Székre – épp szombat este volt – beestünk a táncházba, ahol egy darab petróleumlámpa világított; a párás félhomályban pörögtek a párok, röpültek a piros pántlikák. Lócán ültek a zenészek és a lócán ültek a lányok is, akik várták, hogy felállítsák – azaz felkérjék őket. És mindez mosolytalanul, nagyon komoly ábrázattal történt, mert a széki táncházban nem illett tánc közben mosolyogni. Amikor vége volt a táncnak, akkor átmentek a ház egy másik helységébe, ott a fiúk vidáman berúghattak, a lányok énekeltek, kacarásztak. De amikor tánc volt, azt komolyan vették. Ez az illem, tudod? Ezt elképzelni sem tudtam azután, amit a színpadon láttam. Vagy azt, amikor bementem az iskolába, és ott ültek a gyerekek viseletben. A bőszoknyás kislányok, a kisfiúk mellett pedig a szalmakalap, ott, a padban. Tulajdonképpen az első éjszaka eldöntöttem, hogy ide vissza kell jönnöm, ezt kell fényképeznem, mert ez egy fantasztikus világ, és ez el fog tűnni. Ezt az ember tudta, ehhez nem kellett nagy ész. És hogy ők erről nem tudnak! BE: Egyfajta kötelességnek érezted, hogy ezt megörökítsd? KP: Hát, ha nagy szavakat akarsz használni, akkor inkább feladatnak. De nem éreztem én ezt olyan nyomasztó dolognak. Öröm volt! És tudtam, hogy valakinek meg kell csinálnia. És hála Istennek, hogy én csinálhattam meg! Mert ott születtem, mert ott voltam, mert ismertem a nyelvet! Mert hittem benne, hogy amit csinálok, az fontos. Nézd, ha az ember negyven évig csinál valamit, ahhoz kell egy kis megszállottság. BE: Ők hogy fogadtak titeket? KP: Nyitottak voltak. Annyi öröm volt bennük, hogy mi odamentünk, hogy minket érdekel az életük. Probléma volt, hogy hol szálljunk meg, mert mindenki hívott magához. Nagyon más világ volt. BE: És a későbbiekben? KP: Változott, ahogy a világ is. A hetvenes évek végétől már egyre többen jártak Erdélybe, a nyolcvanas években pedig már ők is átjutottak a határon, néha-néha, meghívásokkal. A döntő változás persze a rendszerváltozástól volt, meg a romániai forradalomtól, attól kezdve ők is átléphették a határt. Aztán, ahogy lenni szokott, megindult a külföldi munkakeresés.Széken a földből soha nem lehetett megélni, a férfiak korábban is a nagyvárosokba jártak dolgozni – sántérra, ahogy ők mondták. Magyarul kubikusmunkára. A rendszerváltozás után Magyarországra jártak és itt dolgoztak vendégmunkásként, mert ez volt az a nyelv, amit beszéltek. Tulajdonképpen vendégmunkássá lettek. Aztán egyre többen mentek külföldre, román tájakról is, például Moldvából. Most arról beszélek, amit én ismerek. A görkorcsolyás lánynak – aki a hímzett farmerében ül a tiszta szobában – a papa hozta külföldről a görkorcsolyát. És ott állt a házukban a nagy hifitorony, az udvaron pedig a Mercedes. Igaz, hogy öreg, de Mercedes. Azért, mert annak van nagy tankja és azzal messzire lehet közlekedni. „A közösségeknek az összetartó ereje azon is múlik, hogy együtt kell élni.” © Korniss Péter: Anya bubával (1973), Múlt idő BE: Hogyan hatottak a politikai változások a közösségek életére? KP: Mivel sokan elmentek – főleg a munkabíró férfiak – egyre kevesebben maradtak azokból, akik a közösséget fent tudták tartani. Ugye, a közösséghez kell az aktív emberek dinamikája, mozgatóképessége. Beszéljünk csak egy táncházról, amit meg kellett szervezni. Egy táncház szervezésébe beletartozott az, hogy össze kellett szedni a pénzt, hogy ki tudják bérelni a házat, meg kellett beszélni, hogy a zenészeknek mennyit fizetnek, a lányokkal, hogy ki hozza az ennivalót, meg az italt. Ezt mind-mind meg kellett szervezni. És attól kezdve, hogy elmentek külföldre, ez egyre nehezebbé vált.Az én legszemélyesebb példám erre 1998 tavasza, amikor a máramarosi havasokban voltam, egy Desesti nevű román faluban. Húsvétkor volt bál a kultúrban. Ugyanannak az évnek a Pünkösdjén megint ott voltam – tudjuk jól, hogy húsvéttól nincs messze pünkösd, az nem egy történelmi távlat – és elmaradt a bál. Ott korzóztak a lányok a főúton, ahogy szoktak mindig vasárnap, és kérdezték, hogy lesz-e bál? Az emberek ismertek engem a faluban, tudták, hogy húsvétkor is fényképeztem, és engem is megkérdeztek, hogy mit tudok, lesz bál? És nem lett. És nem azért, mert nem akarták. Hanem mert nem volt, aki megszervezze. Mert azok épp Bukarestben voltak, vagy Spanyolországban vagy Németországban.A közösségeknek az összetartó ereje azon is múlik, hogy együtt kell élni. Amikor huzamosabb ideig sokan vannak távol, akkor ezt nyilvánvalóan megsínyli a közösség. Hogy a kötelékek, a kötődések itt még a tágabb értelemben vett családon belül is erősek, ezt az mutatja, hogy hazamennek az ünnepekre: húsvétra, karácsonyra vagy egy családi eseményre. Egy esküvőre, arra nagyon készülnek, abban részt is kell, hogy vegyenek! Mert egy esküvőn négy-ötszáz ember van, arra a széles rokonság kell, hogy dolgozzon – amit majd más lakodalmán visszaadnak. És ugyanúgy hazamennek egy temetésre. Tehát ezeket még a mai napig érezni. De ha az ember hétköznap elmegy Székre, ott már csak öregeket lát. BE: A négy évtized alatt két különböző Erdélyt ismertél meg, és ismertünk meg mi is a képeid által. Milyen érzés volt neked, aki egy egészen más kulturális közegből érkeztél Erdélybe a hatvanas évek végén, visszamenni a kilencvenes évek elején, és látni a változásokat?KP: Nézd, azt mondanám, hogy vegyes. Bizonyos értelemben könnyebb lett az életük. A határok kinyíltak, utazni tudtak, a lehetőségeik nőttek. Változtak az ismereteik. A javak alatt nem azt értem, hogy görkorcsolya, mert az csak egy kifejeződése annak, hogy betört a nyugati világ. Nagyobb házak épültek, nagyobb ablakokkal, fürdőszobával, nem nedves földpadlóval. Tehát nyilvánvalóan kényelmesebb életet éltek. A másik oldalon meg halálra dolgozták magukat, amikor elmentek vendégmunkásnak.Érzelmileg nem lehet közömbös az ember, amikor érzi, hogy igen, itt egy világ eltűnik. És nem úgy tűnt el egy világ, amelyre azt mondhatnám mindenestől, hogy jaj, de jó, hogy eltűnt, vagy jaj, de rossz, hogy eltűnt. Tehát ezért mondtam, hogy vegyes érzelmekkel, mert nekem nagyon sok szép emlékem van a közösségi együttlétről, az emberi összetartozásról. Ami ott jelentkezik, hogy az embert nem hagyják magára, ha bajban van, ha segíteni kell, ha fel kell építeni a házát, vagy ha dolgozni kell egy lakodalomban. De ugyanígy a temetésnél is, ahol több vendéget látnak vendégül, ott is a család rászorul a segítségre. A magány, vagy az elidegenedésnek a veszélye – bár ez már egy sokkal emelkedettebb fogalom – ebben a közösségi kultúrában nem fenyegette az embert. Persze mára az emberi kapcsolatok nagyon sokat lazultak. De ezek nagyon izolált falvak voltak – földrajzi értelemben is –, ezért maradt meg annyi viselet, szokás, tánc, mert elzártabb helyeken éltek. BE: Azért kérdezem, hogy milyen érzés volt látni a változásokat, mert a Kötődés utolsó fejezetének képei számomra erős értékítéletet fejeznek ki. Nem az embereket minősíti, hanem a kort, amelyben felhígult ez a vegytiszta és nagyon puritán kultúra. KP: Nézd, egyik oldalról azt mondom, hogy egy csomó minden könnyebb lett. Tágasabb, egészségesebb, világosabb házakban laknak. A világ kinyílt számukra. Beköltözött a házakba a televízió. Eléri őket az internet. Hát, ez jó dolog, nem? Van szabadidejük. Nem úgy értem, hogy marad szabadidejük, hanem, hogy van igényük arra, hogy legyen szabadidejük. Amikor leülnek, tévét néznek. Az, hogy mit néznek, persze megint más kérdés. Mert Budapesten is van egy csomó adó, amit ha nézek, rosszul leszek. De ez nem azt jelenti, hogy a televízióban van a hiba, hanem, hogy mit sugároznak.Az ember látja a kultúrák keveredését, ami előtte nem volt. Ott van a püspökhatvani asszony, aki életében nem hordott mást, mint viseletet, és most ott áll egy szép, világos konyhában, háta mögött egy mikrohullámú sütővel. Ez nekem pozitív. Vagy a moldvai csángó lány a görkorcsolyájával, ő ebben a világban, ebben a keveredésben él. Ez az otthona! Azért, hogy megőrizzünk egy kultúrát, hogy megóvjuk ezeket a szép viseleteket, ruhákat, szokásokat, te elzárnád ezeket az embereket a világtól? Érted, hogy mit mondok? ...