A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Keleti Évával beszélget Szarka Klára, 2010-ben. A beszélgetés vágott felvétele 60 perc.

Keleti Éva: Beszélgetések a fényképezésről – Gondolat, technika és az emberség a portrék mögött

A FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Keleti Éva fotóművész, aki évtizedes színházi és sajtófotós tapasztalataira építve osztja meg gondolatait a technika alárendeléséről, a fotográfus belső fegyelméről, valamint az alanyok bizalmának elnyeréséről.

A technika alárendelése a gondolatnak

Keleti Éva határozott álláspontja szerint a technikának mindig alá kell rendelnie magát a kifejezendő gondolatnak. Ahogy egy részlet fotózásához sem megy fel az ember egy ötemeletes ház tetejére, hanem a megfelelő optikát választja ki, úgy a fotográfiában is a mondanivaló határozza meg az eszközt. Különbséget tesz az analóg és a digitális szemlélet között: míg a digitális kor lehetőséget ad a „lövöldözésre” (a folyamatos sorozatfelvételekre és a pillanatnyi visszanézésre a képernyőn, ami gyakran elvonja a fotós figyelmét a jelenlétről), addig az analóg technika sokkal mélyebb gondolkodásra, fegyelemre és a mondanivaló előzetes megfontolására kényszerített.

Kapcsolatteremtés, empátia és a rendezői színházi fotó megújítása

A riportfényképezés és a portrékészítés legnehezebb része az emberekkel való kapcsolatteremtés, ami nem sajátítható el könyvekből, hanem mély empátiát és alázatot igényel. Vallomása szerint szeretni kell azt, akit fotografálunk – legyen az tárgy, személy vagy esemény.

• Láthatatlanság és tisztelet: Egy zárt vagy intim szituációban a fotósnak úgy kell megteremtenie a légkört, hogy szinte láthatatlan maradjon, és ne „verje szét” az eseményt. Ehhez hozzátartoznak az alapvető illemszabályok, a bemutatkozás, valamint a színházi előadások során a zene és a darab mély ismerete (például annak tudása, hogy egy csendes pianóban nem szabad exponálni).
• A beállított képek meghaladása: Generációja (Korniss Péterrel és másokkal együtt) kitört abból a hagyományból, amely kizárólag a merev, beállított, mindenkit tökéletesnek és fiatalnak mutató színházi fotókat ismerte el. Helyette a valóságra, a színészek valódi arcára, sőt az izzadságára és a dráma igazi pillanataira fókuszáltak.
• Közös alkotás a művészekkel: A portrékészítés számára sosem egyoldalú folyamat volt; a színészekkel (mint például Básti Lajosszal, Gábor Miklóssal vagy Latinovics Zoltánnal) hosszú távú, kölcsönös bizalmon alapuló barátságot épített ki, így a művészek nyugodtan átadták magukat a gépnek, tudva, hogy nem él vissza a kiszolgáltatottságukkal.