Szövegek és fotók III.
Pomázi Adél: Holnap hétfő (2011) c. regénye részleteihez Mohácsi Ildi, Koleszár Adél, Vedres Ági készítette/válogatta fotográfiáit . [A szerk.]
"−Jónás… Tudod te azt..? Hogy itt ülünk, törvényszerű. A múlt miatt.
−Ezt nem értem.
−Meséltem a családomról. Erdélyből jöttünk, lovas kocsin. Ükanyám, a Mailáth Mámi hajtotta a lovakat, mellette férje, hátul 12 purdé a szőnyegekkel, mert ez idő tájt, szőnyegárus cigányok voltak. Ebben a családban, több száz évvel az áttelepülés előtt, volt egy örökbefogadott kislány, Nyíri Borcsa. Anyja egy szép cigánylány a falu végéről, az apja meg Mailáth gróf, hét vármegye tejhatalmú ura, a főúri kastélyból. A gróf, röviddel születése után, a kislányt nevére vette, mert felesége nem szült neki gyermeket. Az örökbefogadás után Nyíri Borcsából, Mailáth Borbála grófnő lett. Így kezdődött. Mert bár az anya, úgy gondolta, jobb ha a lányából grófnő lesz, a fájdalom szívében, nem csitult el soha. Oda adta a kislányt, de nem tudott beletörődni az elvesztésébe. Önmarcangoló, örökös töprengése, családunk öröksége.
−Emlékszem, írtál erről a Cigánykirály dologról.
−Igen. Borcsa anyja, a Szindel Cigánykirályok leszármazottja.
−Te tényleg olyan vagy, mint egy mesebeli hercegnő! Az, hogy ennek genetikai alapjai lehetnek, tulajdonképpen nem lep meg.
−Több száz év telt el azóta, és engem is örökbe fogadtak. Én is odaadtam a fiam! Én is három évesen kerültem el cigányfamíliámtól, mint Psyché. Psyché Mailáth Borbála bárókisasszony, és Lónyay János gróf harmadik, legkisebb gyermeke. A harmadik, legkisebb gyermek vagyok én is. Psychének volt egy Laczkó nevű költő szerelme. Nekem Laczkó nevű írószerelmem volt. Hívhatjuk nyugodtan, őt is Nárcisznak. Aztán Psychének lett egy törvénytelen gyermeke, akit szolgája az erdőn, rögtön születése után, egy zsákban fához csapott. Psyché beleegyezett. Utána, hiába kelt fel a szülőágyáról, hiába futott az erdőn, hogy megállítsa a szolgát. Nem ért oda. Később hozzámegy Báró Zedlitz Maximiliemhez, két gyermeket szült neki. Megint keveredik a cigány vér a kék vérrel. De nem szereti a férjét. Ezt a hibát én elkerültem.
−Zedlitz báró a bankárod lett volna?
−Például. Psychét végül, oktalan féltékenységből a férje, évek múlva megöli. Anyámat apám, minden nap verte. Féltékenységből, míg ütni bírt. Ezt váltjuk ki a férfiakból. Psyché 36 évesen hal meg emiatt!
Szúrós szemmel meredtem a múltba, szépanyám korai halálának súlya alatt, vállam meggörnyedt.
−Nem így keresel, valamiféle felmentést magadnak?
Rágyújtottam, hogy időt nyerjek, és a füstöt fölfelé eregetve folytattam.
−Nem tudom...Mindig rendet remélek a káoszban.
−Eszerint az analógia szerint én volnék gróf Lónyay János?!
Bólogattam.
−Ühüm. Románia nagyfejedelme. Vagy a Mailáth. Aki a kis fattyú Borcsát örökbefogadta.
−Ezért vagyunk ma itt, a Pesti Lámpásban?! Azért ha bukaresti nagykövet lennék, erősebb lenne ez az analógia!
−Kétségtelen. Hangsúlyozná a tények furcsa együttállását. De így is több a párhuzam, mint ami véletlennek tekinthető.
−Ezek szerint feleségül kell vegyelek!
Fejem oldalra billentettem, mint egy elégedett búbos banka.
−Hát…
−Értem.
−Én nem. De érzem, ezeknek a rég élt nőknek a sorsát. Mindét, együtt érzem a véremben! És találkoztam, életük összes férfi szereplőjével! Mintha idáig az ő életüket éltem volna újra! Ezért lett minden szerelemnek vége. Valami folyton tiltakozik bennem, hogy ők, nem én vagyok! A saját életemben akarok boldog lenni! "
"Szabadsághíd
Ekkoriban történt az is, hogy kimentem a Szabadság-hídra és papírfecniket dobáltam a vízbe.
Azt tanultam ugyanis az alapítványnál, a vezető nők tréningjén, hogy sokan cipelünk olyan súlyokat, amit le kéne tenni, és ami nélkül könnyebben találnánk meg a tovább vivő utat. Meglepett, hogy 15 nőből 15-nek volt letennivalója, és láttam rajtuk, hogy nekik az övék ugyanolyan nehéz, mint az enyém nekem. Volt aki az édesapját veszítette el, de gyanítható sajnos, hogy a papát megölték az örökségért. Volt aki napi 14 órát dolgozott, sok-sok pénzért, de nem, hogy boldog nem lett a pénzével, hanem egyre üresebbé vált az élete, és egyszer csak felmondott hirtelen. Az arab fordítót üzleti partnere lopta meg, akiben nagyon bízott, és az illető gonosz ráadásul kilazázott a szituból, megúszta az egészet, és ő, a sértett, azóta csak a bosszúnak él, és elemészti a bánat, és mindezt kiabálva meséli el, mert vérmes a természete.
A saját bajom nem mondom el, de nagyon figyelek, hátha hallok valami használhatót. És valóban, egy szép szőke lány elmeséli, hogy ő kiment egy hídra, és bedobta a vízbe a bánatát, hogy vigye a víz messze, és nagyon megkönnyebbült, amikor látta elúszni. A cetliket, amire összes bánatát felírta. Ez megtetszett, pláne, hogy eszembe jutott az a Freud esetleírás, amiben egy középkorú férfi azért jár terapeutához, mert csúnyán szemölcsös az egyik keze, de szervi ok nincs, így nem tudják meggyógyítani. A férfi, mikor egyszer egy hídon haladt át, a híd közepén hirtelen lehúzta ujjáról a karikagyűrűjét, és hopp, gondolkodás nélkül vízbe dobta! A szemölcsök elmúltak, mire leért a hídról, és nem jöttek vissza. Igaz, a férfi ez után elvált. Mert ráébredt, hogy a házasságára volt allergiás.
Kimentem a Szabadság-hídra, rádőltem a korlátra és még egyszer elolvastam a teleírt papírlapokat, amiket otthon előkészítettem.
Három volt, az egyiken az állt, hogy ne hibáztassam többé Graemét semmiért.
................"
"A másikon az állt, hogy Jónást felejtsem végre el. Hisz úgyse szeret! Ha mégis, annál rosszabb, mert gyáva, ezért sose leszünk egymáséi.
A harmadikon fiamnak írtam.
„Édes Kisfiam. Nem próbállak visszaszerezni, bár nagy szükségem lenne rád. De fontosabb ennél, hogy neked, most nincs szükséged rám. Megvárom, míg lesz. Akkor felkeresel. „Hasítsd szét a fát, és én ott leszek, emeld fel a követ, és megtalálsz”. Tudom, hogy visszajössz hozzám véremnek virága, mert akiket szeretünk, azok visszajönnek! De kivárom, míg te akarod. Ha húsz év, húsz évet várok. Addig az Isten vigyázzon rád! Ha már nem én. Az Isten kezébe teszlek, nem Vivienébe, benne nem bízom eléggé, senkibe se tudnék eléggé, csak magamban, csak én lennék elég jó neked. Vivien nem tehet az egészről, tudom, sőt azt is, hogy szeretem. Csak nem mindig sikerül ezt éreznem, mert elkeveredik a hála, a féltékenységgel és a sárga irigységgel. De elengedem az aggodalmat. És azt is ráérek elmondani még neked, hogy mivel fiú lettél, az én sorsom nem viheted tovább, de ne vidd, kérlek, szegény apádét se. Ne viselkedj nővel soha így, ahogy ő velem! Látod, mennyi bajt okoz.”
Egyesével engedtem el a papírlapokat. Néztem merre szállnak.
Graeme papírját visszavitte a szél a híd alá, és valahol ott süllyedt el, nem láttam pontosan.
Jónásé először fennakadt a híd egyik pillérén, csalódottan néztem, hogy hát nem viszi a víz mégsem a bánatom. De utána hirtelen felkapta a szél és berepítette a Dunába, nagyon gyorsan süllyedt el.
És mikor végül, de elsősorban a fiamhoz értem, akkor beszédbe elegyedtem az Úrral.
„Tudom, hogy elfoglalt vagy, Uram, és jobb dolgod is lenne, mint kelekótya, hídon álló nők bajával törődni, de mivel mégis csak te vagy a Jóisten, arra kérlek, küldj jelet, mutasd meg végre, van-e okom aggódni a fiamért! Cserébe, elhiszem amit üzensz! Nem kételkedem benned se többé! És nem kopogtatok fel hozzád ezzel a kérdéssel újra meg újra, mint seprűnyéllel a fenti szomszédhoz szoktam, ha túl hangos a tv-je.” Szóval megdumáltuk az Úr meg én, hogy ez most komoly. És akkor még egyszer átolvastam, amit írtam, szemem elfutották a könnyek és elengedtem a lapot.
Borús volt az idő és hihetetlen. De kisütött hirtelen a nap, és ahogy a papírlap lassan, egyik oldaláról a másikra lengedezve vitorlázott a szélcsendben lefelé, egyik oldalán, ahonnét a Nap rásütött, mindig villant egyet, fehéren, ragyogóan megvillant rajta a fény! Világított! Néztem és nem akartam hinni a szememnek, de mivel sokáig tartott az útja a vízig, sokáig nézhettem, gyönyörködhettem ebben a vitorlázórepülésben. Mikor leért, élével metszette a vizet, majd szépen rásimult, de nem süllyedt el! Néztem ámulva, hogy a felszínen marad, és úszik lassan a Dunával. A messzi, szemben lévő hídnál ekkor bukkant fel egy hajó. És bár nem akartam, hirtelen kimondtam magamban, hogy ha a lap fennmarad míg egy vonalba ér a hajóval, akkor a fiam boldog lesz! Meg is bántam azonnal, hogy újabb próbára teszem az Istent, hogy lehetek ilyen, ez már igazán sok, utáltam magam érte, hisz olyan messze volt az a hajó!!! De ekkor a hajó valamiért, talán forgalmi okokból gyorsulni kezdett. És igen. Ma is sírnom kell, ha eszembe jut. Egy vonalba értek! "
Tovább nem álltam ott, hazaindultam. Elborult megint az ég, heves szélrohamok sodortak hazáig.
JAK Piknik 2011.06.04. Mai Manó Ház
Pomázi Adél: Holnap hétfő
http://mohacsiildi.uw.hu/
http://www.agivedres.com/
http://www.jozsefattilakor.hu/
http://ffs.hu/
http://www.fotopost.hu/textura/szovegek-es-fotok-ii
http://www.fotopost.hu/textura/deres-kornelia-illes-zsofia-szonjarapi-ma...
http://www.fotopost.hu/textura/ikon-es-dokumentum-hegedus-janos-es-dezsi...
Hozzászólások az íráshoz
(eddig 0 hozzászólás érkezett)
"−Jónás… Tudod te azt..? Hogy itt ülünk, törvényszerű. A múlt miatt.
−Ezt nem értem.
−Meséltem a családomról. Erdélyből jöttünk, lovas kocsin. Ükanyám, a Mailáth Mámi hajtotta a lovakat, mellette férje, hátul 12 purdé a szőnyegekkel, mert ez idő tájt, szőnyegárus cigányok voltak. Ebben a családban, több száz évvel az áttelepülés előtt, volt egy örökbefogadott kislány, Nyíri Borcsa. Anyja egy szép cigánylány a falu végéről, az apja meg Mailáth gróf, hét vármegye tejhatalmú ura, a főúri kastélyból. A gróf, röviddel születése után, a kislányt nevére vette, mert felesége nem szült neki gyermeket. Az örökbefogadás után Nyíri Borcsából, Mailáth Borbála grófnő lett. Így kezdődött. Mert bár az anya, úgy gondolta, jobb ha a lányából grófnő lesz, a fájdalom szívében, nem csitult el soha. Oda adta a kislányt, de nem tudott beletörődni az elvesztésébe. Önmarcangoló, örökös töprengése, családunk öröksége.
−Emlékszem, írtál erről a Cigánykirály dologról.
−Igen. Borcsa anyja, a Szindel Cigánykirályok leszármazottja.
−Te tényleg olyan vagy, mint egy mesebeli hercegnő! Az, hogy ennek genetikai alapjai lehetnek, tulajdonképpen nem lep meg.
−Több száz év telt el azóta, és engem is örökbe fogadtak. Én is odaadtam a fiam! Én is három évesen kerültem el cigányfamíliámtól, mint Psyché. Psyché Mailáth Borbála bárókisasszony, és Lónyay János gróf harmadik, legkisebb gyermeke. A harmadik, legkisebb gyermek vagyok én is. Psychének volt egy Laczkó nevű költő szerelme. Nekem Laczkó nevű írószerelmem volt. Hívhatjuk nyugodtan, őt is Nárcisznak. Aztán Psychének lett egy törvénytelen gyermeke, akit szolgája az erdőn, rögtön születése után, egy zsákban fához csapott. Psyché beleegyezett. Utána, hiába kelt fel a szülőágyáról, hiába futott az erdőn, hogy megállítsa a szolgát. Nem ért oda. Később hozzámegy Báró Zedlitz Maximiliemhez, két gyermeket szült neki. Megint keveredik a cigány vér a kék vérrel. De nem szereti a férjét. Ezt a hibát én elkerültem.
−Zedlitz báró a bankárod lett volna?
−Például. Psychét végül, oktalan féltékenységből a férje, évek múlva megöli. Anyámat apám, minden nap verte. Féltékenységből, míg ütni bírt. Ezt váltjuk ki a férfiakból. Psyché 36 évesen hal meg emiatt!
Szúrós szemmel meredtem a múltba, szépanyám korai halálának súlya alatt, vállam meggörnyedt.
−Nem így keresel, valamiféle felmentést magadnak?
Rágyújtottam, hogy időt nyerjek, és a füstöt fölfelé eregetve folytattam.
−Nem tudom...Mindig rendet remélek a káoszban.
−Eszerint az analógia szerint én volnék gróf Lónyay János?!
Bólogattam.
−Ühüm. Románia nagyfejedelme. Vagy a Mailáth. Aki a kis fattyú Borcsát örökbefogadta.
−Ezért vagyunk ma itt, a Pesti Lámpásban?! Azért ha bukaresti nagykövet lennék, erősebb lenne ez az analógia!
−Kétségtelen. Hangsúlyozná a tények furcsa együttállását. De így is több a párhuzam, mint ami véletlennek tekinthető.
−Ezek szerint feleségül kell vegyelek!
Fejem oldalra billentettem, mint egy elégedett búbos banka.
−Hát…
−Értem.
−Én nem. De érzem, ezeknek a rég élt nőknek a sorsát. Mindét, együtt érzem a véremben! És találkoztam, életük összes férfi szereplőjével! Mintha idáig az ő életüket éltem volna újra! Ezért lett minden szerelemnek vége. Valami folyton tiltakozik bennem, hogy ők, nem én vagyok! A saját életemben akarok boldog lenni! "
"Szabadsághíd
Ekkoriban történt az is, hogy kimentem a Szabadság-hídra és papírfecniket dobáltam a vízbe.
Azt tanultam ugyanis az alapítványnál, a vezető nők tréningjén, hogy sokan cipelünk olyan súlyokat, amit le kéne tenni, és ami nélkül könnyebben találnánk meg a tovább vivő utat. Meglepett, hogy 15 nőből 15-nek volt letennivalója, és láttam rajtuk, hogy nekik az övék ugyanolyan nehéz, mint az enyém nekem. Volt aki az édesapját veszítette el, de gyanítható sajnos, hogy a papát megölték az örökségért. Volt aki napi 14 órát dolgozott, sok-sok pénzért, de nem, hogy boldog nem lett a pénzével, hanem egyre üresebbé vált az élete, és egyszer csak felmondott hirtelen. Az arab fordítót üzleti partnere lopta meg, akiben nagyon bízott, és az illető gonosz ráadásul kilazázott a szituból, megúszta az egészet, és ő, a sértett, azóta csak a bosszúnak él, és elemészti a bánat, és mindezt kiabálva meséli el, mert vérmes a természete.
A saját bajom nem mondom el, de nagyon figyelek, hátha hallok valami használhatót. És valóban, egy szép szőke lány elmeséli, hogy ő kiment egy hídra, és bedobta a vízbe a bánatát, hogy vigye a víz messze, és nagyon megkönnyebbült, amikor látta elúszni. A cetliket, amire összes bánatát felírta. Ez megtetszett, pláne, hogy eszembe jutott az a Freud esetleírás, amiben egy középkorú férfi azért jár terapeutához, mert csúnyán szemölcsös az egyik keze, de szervi ok nincs, így nem tudják meggyógyítani. A férfi, mikor egyszer egy hídon haladt át, a híd közepén hirtelen lehúzta ujjáról a karikagyűrűjét, és hopp, gondolkodás nélkül vízbe dobta! A szemölcsök elmúltak, mire leért a hídról, és nem jöttek vissza. Igaz, a férfi ez után elvált. Mert ráébredt, hogy a házasságára volt allergiás.
Kimentem a Szabadság-hídra, rádőltem a korlátra és még egyszer elolvastam a teleírt papírlapokat, amiket otthon előkészítettem.
Három volt, az egyiken az állt, hogy ne hibáztassam többé Graemét semmiért.
................"
"A másikon az állt, hogy Jónást felejtsem végre el. Hisz úgyse szeret! Ha mégis, annál rosszabb, mert gyáva, ezért sose leszünk egymáséi.
A harmadikon fiamnak írtam.
„Édes Kisfiam. Nem próbállak visszaszerezni, bár nagy szükségem lenne rád. De fontosabb ennél, hogy neked, most nincs szükséged rám. Megvárom, míg lesz. Akkor felkeresel. „Hasítsd szét a fát, és én ott leszek, emeld fel a követ, és megtalálsz”. Tudom, hogy visszajössz hozzám véremnek virága, mert akiket szeretünk, azok visszajönnek! De kivárom, míg te akarod. Ha húsz év, húsz évet várok. Addig az Isten vigyázzon rád! Ha már nem én. Az Isten kezébe teszlek, nem Vivienébe, benne nem bízom eléggé, senkibe se tudnék eléggé, csak magamban, csak én lennék elég jó neked. Vivien nem tehet az egészről, tudom, sőt azt is, hogy szeretem. Csak nem mindig sikerül ezt éreznem, mert elkeveredik a hála, a féltékenységgel és a sárga irigységgel. De elengedem az aggodalmat. És azt is ráérek elmondani még neked, hogy mivel fiú lettél, az én sorsom nem viheted tovább, de ne vidd, kérlek, szegény apádét se. Ne viselkedj nővel soha így, ahogy ő velem! Látod, mennyi bajt okoz.”
Egyesével engedtem el a papírlapokat. Néztem merre szállnak.
Graeme papírját visszavitte a szél a híd alá, és valahol ott süllyedt el, nem láttam pontosan.
Jónásé először fennakadt a híd egyik pillérén, csalódottan néztem, hogy hát nem viszi a víz mégsem a bánatom. De utána hirtelen felkapta a szél és berepítette a Dunába, nagyon gyorsan süllyedt el.
És mikor végül, de elsősorban a fiamhoz értem, akkor beszédbe elegyedtem az Úrral.
„Tudom, hogy elfoglalt vagy, Uram, és jobb dolgod is lenne, mint kelekótya, hídon álló nők bajával törődni, de mivel mégis csak te vagy a Jóisten, arra kérlek, küldj jelet, mutasd meg végre, van-e okom aggódni a fiamért! Cserébe, elhiszem amit üzensz! Nem kételkedem benned se többé! És nem kopogtatok fel hozzád ezzel a kérdéssel újra meg újra, mint seprűnyéllel a fenti szomszédhoz szoktam, ha túl hangos a tv-je.” Szóval megdumáltuk az Úr meg én, hogy ez most komoly. És akkor még egyszer átolvastam, amit írtam, szemem elfutották a könnyek és elengedtem a lapot.
Borús volt az idő és hihetetlen. De kisütött hirtelen a nap, és ahogy a papírlap lassan, egyik oldaláról a másikra lengedezve vitorlázott a szélcsendben lefelé, egyik oldalán, ahonnét a Nap rásütött, mindig villant egyet, fehéren, ragyogóan megvillant rajta a fény! Világított! Néztem és nem akartam hinni a szememnek, de mivel sokáig tartott az útja a vízig, sokáig nézhettem, gyönyörködhettem ebben a vitorlázórepülésben. Mikor leért, élével metszette a vizet, majd szépen rásimult, de nem süllyedt el! Néztem ámulva, hogy a felszínen marad, és úszik lassan a Dunával. A messzi, szemben lévő hídnál ekkor bukkant fel egy hajó. És bár nem akartam, hirtelen kimondtam magamban, hogy ha a lap fennmarad míg egy vonalba ér a hajóval, akkor a fiam boldog lesz! Meg is bántam azonnal, hogy újabb próbára teszem az Istent, hogy lehetek ilyen, ez már igazán sok, utáltam magam érte, hisz olyan messze volt az a hajó!!! De ekkor a hajó valamiért, talán forgalmi okokból gyorsulni kezdett. És igen. Ma is sírnom kell, ha eszembe jut. Egy vonalba értek! "
Tovább nem álltam ott, hazaindultam. Elborult megint az ég, heves szélrohamok sodortak hazáig.
JAK Piknik 2011.06.04. Mai Manó Ház
Pomázi Adél: Holnap hétfő
http://mohacsiildi.uw.hu/
http://www.agivedres.com/
http://www.jozsefattilakor.hu/
http://ffs.hu/
http://www.fotopost.hu/textura/szovegek-es-fotok-ii
http://www.fotopost.hu/textura/deres-kornelia-illes-zsofia-szonjarapi-ma...
http://www.fotopost.hu/textura/ikon-es-dokumentum-hegedus-janos-es-dezsi...
Hozzászólások az íráshoz
(eddig 0 hozzászólás érkezett)