A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Korniss Péterrel beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 60 perc.

Korniss Péter: Beszélgetések a fényképezésről – Dokumentarista látásmód, a lassú idő és a kötődés

A FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Korniss Péter fotográfus, aki 21 megjelent könyvén, négy évtizedes dokumentarista munkásságán és a hagyományos paraszti világ megörökítésén keresztül enged betekintést alkotói módszertanába és szemléletébe.

A dokumentarista fotográfia és a könyvben gondolkodás

Korniss Péter hivatásos fotográfusként, korábbi sajtómunkásként határozottan a dokumentarista fotográfia képviselőjének vallja magát. Munkái nem egyedi, elszigetelt képekre, hanem hosszú, lassú periódusokra és átfogó könyvekre épülnek. Pályafutása során három nagy korszakot határoz meg, amelyek mindegyikének bemutatója a Műcsarnokban volt:

• Az első korszak (1974): Az eltűnőben lévő, de akkor még érintetlen hagyományos paraszti világ és kultúra bemutatása a Kárpát-medencében (Magyarországtól Erdélyen át Moldváig és a Délvidékig).
• A második korszak (1979): A Múltidő című könyv, amely már nemcsak az ünnepi pillanatokat, hanem a hétköznapok keserves, emberpróbáló valóságát is feltárta.
• A harmadik korszak (Vendégmunkások / Kötődés): Az ipar által kiszakított, ingázó munkások sorsának és a paraszti gyökerekhez való ragaszkodásnak a nyomon követése.

Az indulás: Szék, 1967

A dokumentarista életmű 1967 novemberében indult el, amikor Novák Ferenc „Tata” koreográfus elvitte őt az erdélyi Székre. Az ott látott, olajlámpás táncház látványa – a pörgő párok, a piros pántlikák és a sárga szalmakalapok – olyan elemi hatással volt rá, mintha egy időgép 150 évvel korábbra repítette volna vissza. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy ezt az eltűnő világot meg kell örökítenie, mielőtt végleg a múlté lesz. Amikor az első szováti és széki képeket bemutatta a Fotóművész Szövetség pályázatán, a zsűri még hitetlenkedve azt hitte, hogy az Állami Népi Együttes művészeit fotózta, nem pedig egy valóságosan élő közösséget.

A bizalom és a fotográfiai alázat

Korniss hangsúlyozza, hogy idegenként, távolságtartó kívülállóként nem lehet igazán mély dokumentarista képeket készíteni. A munkához elengedhetetlen a helyiek bizalmának elnyerése, a tisztelet és a partneri viszony.

• A „fekete vonat” és a Tiszaeszlári brigád: Az ingázó munkások sorsát kutatva először külső szemlélőként próbált dolgozni, de ez a hűvös távolságtartás nem vezetett eredményre. Végül szoros kapcsolatot épített ki egy tiszaeszlári brigáddal (melynek végül Skarbit András lett a központi hőse), téli estéken diákvetítésekkel látogatta a munkásszállást, és éveken át kísérte őket a vonatokon és a családjaik körében.
• A vizuális üzenet ereje: Mint említette, a fekete-fehér fotográfia önmagában egy absztrakció, amely segít kizárni a zavaró színeket, és a lényegre – az üzenetre, a sorsra és a tónusok súlyára – irányítja a néző tekintetét. Egy-egy kompozíció megválasztásakor nem a könnyebb, artisztikusabb utat (például a csillogó jégen járó lányokat), hanem a valóságosabb, nehezebb küzdelmet (a sáros utat) örökítette meg, mert a képnek mondanivalója és belső igazsága kellett legyen.

A kör bezárulása: A Buba-sztori és a Kötődés

A Kötődés című összefoglaló kötet zárófejezetei a személyes kapcsolatok erejét példázzák. Moldvai gyűjtőutjai során, 1973-ban Lészpeden lefotózott egy anyát, amint egy teknőben ringatja csecsemőjét (a „bubát”). Évtizedekkel később, a könyv zárásakor hosszas nyomozás – és fiatal zenész barátok segítsége – árán sikerült felkutatniuk a családot: kiderült, hogy a pólyás kisfiúból azóta felnőtt, 36 éves férfi lett.

A történet csúcspontjaként Korniss újra meglátogatta őket, és megkérte az anyát, hogy hívják fel a fiút a városból, öltözzön úgy, mintha templomba menne, és kezében a régi fényképpel álljon állvány elé. Az így megszületett találkozás és portré – ahol a múlt képe összefonódik a jelennel – méltó módon zárja le a 41 évet átölelő dokumentarista ívet, hitvallást téve a fotográfia legnemesebb feladatáról: a megörökítésről és az emberi kapcsolatok tiszteletéről.