A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Markovics Ferenccel beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 60 perc.

Markovics Ferenc: Beszélgetések a fényképezésről – Művészet, filmgyár és az emberi sorsok

A FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Markovics Ferenc fotóművész, aki az 1950-es évektől induló pályáját, a filmgyári éveket, a jazz-nagyságok portréit és a szociografikus sorozatokat idézi fel.

A kezdetek és az 1950-es évek esztétikája

Markovics Ferenc az 1960-as évek körül kezdett el komolyabban a fényképezéssel foglalkozni Cegléden, Tóth István oktatása mellett a Ceglédi Fotóklubban. Pályafutásának első nagy elismerését 1959-ben ért el, amikor a Valaha Madome jubiláris kiállításon Contrast című fotójával aranyérmet nyert. Emlékei szerint az 50-es évek fotográfiájában a szépség és a tetszetősség volt az elvárt stílus. Egy gyári látogatás során hallott füles – amikor egy martinász munkás megjegyezte, hogy egész héten ezt a nehéz munkát végzi, miért kellene vasárnap is azt néznie – elgondolkodtatta arról, hogy az élet szebb, derűsebb oldalát is érdemes bemutatni. Később, a Kis életek című, fás-vödrös kompozíciójának megalkotásakor is a gondos, többszöri újratervezés és a megrendezett látvány híve volt.

Filmgyár és portrék a kulisszák mögött

Lőrinc József operatőr révén került kapcsolatba a filmgyártással, ahol standfotósként dolgozhatott együtt a magyar filmgyártás legjelentősebb rendezőivel és operatőreivel.

• Művészportrék: Olyan kulturális nagyságokról készített emlékezetes portrékat, mint Fábri Zoltán, Tóth János, Kaján Tibor vagy Királyhegyi Pál. Emlékezetes pillanat volt, amikor a betegeskedő Fábri Zoltán otthonában három lámpás bevilágítással dolgozott, vagy amikor Királyhegyi Pált egy hatalmas trónuson örökítette meg Fóton.
• A portré mint közös alkotás: Vallomása szerint a portré sosem a fotós egyoldalú teljesítménye, hanem egy közös folyamat az alannyal. Ennek szép példája volt Domborszki Laci bácsi, aki borostásan, papírsapkában is annyira önazonos volt, hogy a felesége mindenhová azt a karakteres fotót adta le róla.

Zenei pillanatok: A jazz-fotózás csodái

Gyermekkora óta rajongott a jazzért, lemezei és a zenék alapos ismerete határozta meg a Magyarországra látogató művészekről készült felvételeit.

• Louis Armstrong (1965): A Népstadionbeli koncerten sikerült hátravergődnie a dobogóra, ahol Armstrong – mielőtt egy biztonsági őr le nem rántotta – ráköszönt és kiöltötte rá a nyelvét. Később az öltözőben is felkereste, ahol a legendás trombitás a kedvéért még bele is fújt a hangszerbe.
• Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Oscar Peterson: Nem a fájdalmas, elmélyült éneklési arcokat kereste, hanem azokat a ritka, bensőséges vagy épp felszabadult pillanatokat, amelyek a művészek igazi belső lényegét mutatták meg – gyakran extrém kevés fényben, hosszan fókuszálva.

Szociográfia: A gyermekparalízis áldozatai

Külön fejezetet képez életművében az a korszak, amikor a magyarországi gyermekparalízis-járványok (1957, 1959) légzésbénult áldozataival, a budai villában elhelyezett vastüdős betegekkel került baráti kapcsolatba. Kezdetben tabunak számító világot örökített meg először fekete-fehérben, majd színesben. A betegekkel kialakított szoros emberi kapcsolatot jelzi Rózsa Zoli mondata is, aki egy megjelent könyvet lapozva megjegyezte: „Feri, ha ezzel a könyvvel megyünk valahova, akkor egészen másképp beszélnek velünk”.