A FotoKlikk Filmklub első filmjén Féner Tamással beszélgetett Dékán István a fényképezésről. A beszélgetés vágott felvétele 45 perc, 5 perces szünettel. 

Féner Tamás: Beszélgetések a fényképezésről – Tematikus könyvek, városi séták és a dokumentarista látásmód

A FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Féner Tamás fotográfus, aki tematikus könyveinek születéséről, a Budapest-sorozatok hátteréről, valamint a városhoz és a dokumentarista fotográfiához való viszonyáról mesél.

A tematikus könyvépítés és a hosszú időtávú projektek

Féner Tamás eddig öt könyvvel jelentkezett, amelyek szigorúan tematikusak, és mindegyik egy-egy alaposan feldolgozott témát ölel fel. Egy-egy ilyen kötet elkészítése óriási türelmet és kitartást igényel; mértéke nagymértékben függ a témától, az utánjárás mélységétől és attól, hogy a valóság mennyire adja meg magát a fotósnak.

• A Budapest-sorozat (1983–1998): A magyar fővárosról szóló könyv anyaga tizenöt éven keresztül készült. Négy különálló sorozatot foglal magába, amelyek a városkép változásait és a lakók, valamint a közterek viszonyát dokumentálják.
• „Beszéld el fiamnak” (1962-től): Ez a kötet egy régebbi, három éven át zajló intenzív munka eredménye, amely azt vizsgálja, hogy mit jelent Budapest a számára, és hogyan alakult át benne a városkép.

Budapest változása és a városhoz való viszony

A mindennapi fotózás úgy indult, hogy a fotográfus egyszerűen kivette a filmet a hűtőből, betette a gépbe, és elindult a várost járni. Különösen a téli idényben, hétvégén, szombat-vasárnap reggeleken, esős, szmogos időben indult útnak. A tizenöt év alatt azonban drasztikus változásokat érzékelt a fővárosban: míg korábban a Lenin körúti bérházak hátsó udvarain még nyitottabbak voltak a terek (például be lehetett menni a cselédeknek fenntartott mosdókba), addig az idők előrehaladtával a város fokozatosan bezárult, minden el lett zárva. Ez a fokozott távolságtartás és az elmagányosodás oda vezetett, hogy a metropolisz mint élőtér már kevésbé bizonyult alkalmasnak az emberi közelség ábrázolására, ami a képeken is visszaköszön: a terek gyakran üresek, embertelenek, mégis mély intim érzeteket hordoznak.

A fotográfia mint belső szükséglet és a vizuális antropológia

Féner vallomása szerint a fényképezés számára nem csupán szakma, hanem belső kényszer – olyan, mint amikor az ember éhes vagy ennie kell, a fotózás billenti helyre a világ egyensúlyát a lelkében. Nem a múló pillanatok felszínes rögzítését kereste, hanem a város mögött meghúzódó létező szervezet alakulását, a sebeket, amelyeket a mesterséges beavatkozások ejtenek, és azt, hogy a város miként növi be ezeket. Későbbi oktatói tevékenysége során (vizuális antropológiát tanítva) a terepmunka klasszikus módszereit – mint az együttélő megfigyelés vagy a visszacsatolás technikája – ötvözte a dokumentarista látásmóddal, vallva, hogy a jó fotó nem a véletlen műve, hanem a kitartó, alázatos jelenlét és a mély emberi kapcsolatok gyümölcse.