club.profile.motto | club.name
Korniss Péter vaskos, több mint negyven év munkáját bemutató Kötődés című könyve 2008-ban jelent meg. A kötet képanyagából számtalan hazai és külföldi kiállítás született, sőt, Attachment címmel egy amerikai kiadó is publikálta az albumot a tavalyi évben. A londoni Royal Academy of Arts magyar kiállításán A vendégmunkás öt képével szerepelt. Idén augusztusban, az Ördögkatlan Fesztiválon a Kötődés legismertebb képeiből láthattunk válogatást; a Spiritusz Galéria október közepéig Korniss Péter ugyanebből az időszakból származó, de eddig még nem látott fotográfiáit mutatja be. Teljes cikk
Vancsó Zoltán (1972) – bár életműve kb. felénél tart még csak –, olyan minőségű (és mennyiségű) alkotást tett le az asztalra, ami alapján, értékrendem szerint máris a magyar fotóművészet történetének legfontosabb alkotói közé tartozik (azaz Papp Gergely, id. Soltész István, Vető János és Szilágyi Lenke nagyságrendű esztétikai teljesítményt produkált az utóbbi két évtizedben). © Vancsó Zoltán: Mysterious traveler, 2008 A klasszikus Vancsó-stílus jellegzetessége a tökéletesen zárt, önmagában álló, festményszerű kompozíció, vagyis az a fajta szélsőséges formai befejezettség, ami egyébként a fotográfiai képre egyáltalán nem jellemző, hisz az elsősorban az esetlegesség és a komponáltság termékeny feszültségében érzi jól magát. A véletlenszerű epizódok persze az ő képein is jelen vannak, csak épp a nagyfokú formai autonómiával bíró, önálló törvényrendet képviselő, erős képi nyelv hatására totálisan átszellemülnek egyfajta precíz kiszámítottság mozzanataivá. Merev és hideg stilizáció ez – tiszta apollóni művészet –, mely elutasítja az érzelmi, indulati avagy spirituális azonosulást, s főként az intellektuális befogadásra apellál. A nagy csavar benne persze éppen az, hogy a gondosan felépített konceptuális esztétikai tér a valóság józan megértésének radikális lehetetlenségéről üzen, s a jéghideg hangzás pedig poétikus metaforákból épül fel, melyek természetesen előhívják az érzelmi, illetve metafizikai regisztereket. E statikus, monumentális, steril és minimalista formaképzés legfontosabb formaelve a tisztán térbeli motívumok geometrikus (kétdimenziós) absztrahálása. A tér síkkal való tökéletes manipulációja olyan mesterkélt, túlstilizált és életidegen másik-valóságot teremt, melyben teljesen feloldódnak az optikai valóság eredeti összefüggései. E totális formalizmus megeszi a voltaképpeni tárgyat, s egy nem analóg, nonfiguratív mintázat felé feszíti a látványt (valami furcsa és idegenszerű kvázi-dekoráció irányába). Topor András festőművész meglátása szerint – aki Zoltán rajztanára volt egy időben – “ezeken a képeken mindig van egy pontosan szerkesztett középpont, ahová a figyelem irányul, de ott soha nem történik semmi”. Minden mozzanat a szerkezeti centrum felé mutat, mely szellemi értelemben nincs sehol. A tökéletes szerkezet és a tökéletes pillanat ugyanakkor egyfolytában dramatikus történések sejtelmeit hordozzák, mintha egy titokzatos történet kellős közepébe találnánk magunkat, melynek se eleje, se vége nincsen: amit látunk az csak a képzeletbeli “filmből” valahonnan egy értelmezhetetlen állókép. Beláthatatlan, és az ábrázolt pillanaton messze túlmutató történetek ezek. A fiktív tér drámai cselekvésekkel telített, a banális, megrendezetlen mozzanatok sorstragédiák, világdrámák sugallatát hordozzák. Vagy éppen a szuverén egó egzisztencialista énkrízisét, hisz azért nincsen otthon ezen a világon, mert az úgynevezett valóság nem emberarcú, s így hozzáférhetetlen a számára. Zoltán – saját bevallása szerint – mindig a véletlent keresi a hétköznapokban, azaz az optikai valóság váratlan összefüggéseit (de egyáltalán nem a felszínes extrémitásokat). E véletlenekből azután sűrű vonatkozáshálót teremt fotóin, melyeken ezért látszólag minden mindennel összefügg. Ezért próbáljuk megszállottan értelmezni képeit, amíg világossá nem válik, hogy a keresett jelentés nem is létezik (azaz épp az a jelentés, hogy nincs jelentés). Attraktív és mély stílusa egyszerre csendet és nyugalmat árasztó, titokzatos, szellemi feszültségekkel teli, filozófikus és végtelen poétikus hangzású. A jelentésnélküli kapcsolatok metaforikus költészetének paradoxona nála, hogy képeiben nincs tárgyi értelem, csak konnotációk, s pont ezek sugallatából építi fel racionális valóságkritikai üzenetét. Objektív képi metaforáiban, azaz új vizuális értelmet teremtő alakzataiban, a valóság tárgyai szilárd formát kapnak, s épp ilyen módon hordozzák a létezés megérthetetlenségének drámáját. © Vancsó Zoltán: Marokkó, 2000 Az úgynevezett külső valóság tehát – sugallják a képek – sem ésszel, sem tapasztalattal nem szelidíthető meg. Nem emberszabású valami, ami körülvesz minket, a valóság értelmetlen, vagy legalábbis a jelentése hozzáférhetetlen számunkra. A szubsztanciális Lét nincs sehol, a hétköznapi létezés pedig merő zűrzavar. Ez az általános léthiány pedig maga a pusztító Semmi. Ebben a helyzetben egyedül a szuverén egónak van megragadható valósága, mely egyedül a művészetben képes jelentést teremteni. Hogy a valóságnak eltűnt a valóságtartalma, és hogy ily módon nincsen megismerés, az a posztmodern filozófia és irodalomtudomány evidens paradigmája. A Léttelen létezésben a létezők már nem a lét, hanem csak fiktív, konstruált, spekulatív világok szereplői. “Objektív (semleges) külső valóság nincsen, csak fogalmaink által konstruált szubjektív valóság létezik, ami nem egyéb, mint nyelvi fikció”(Husserl). Zoltán művészete ezen önelégült evidenciával szemben az értelem drámai kapitulációjáról üzen, azaz a Semmi fájdalmas költészete ez. Tehetsége a valósághiány katasztrófájának ihlete által megszállott, így mintegy “kritikai-realista” pozícióból szólal meg (“realista”, amennyiben a megrendezetlen optikai látvány esetlegességeit tekinti alapanyagának, és “kritikai”, mert nem hazudik értelmet oda, ahol olyan nincsen, vagy legalábbis nem látszódik lenni). Hogy a jól fésült valóság látszata mögött iszonyú irracionalitás lapul, erről szólnak a Madarak, a Nagyítás és a Párbaj című nagyszerű filmek. “A számkivetett”, az ismeretlen értelem feltételezése felé feszíti ezt a gondolatkört – az életben csak sors van, azaz minden mindennel összefügg, ha meglátod, ha nem. Minden értelmetlennek tűnő mozzanat értelemmel bír, de a végső értelem örökké homályban marad -, a Forrest Gump üzenete pedig a paradoxonok bölcsessége: egyszerre történik meg az emberrel, hogy csak sodorja a szél, és hogy küldetése van. E végső kérdésekben persze nem könnyű okosnak lenni, Zoltán művészete mindenesetre tökéletesre komponált metafizikai kilátástalanságával mintha végső soron a szuverén egó és a művészet valóság- és jelentésteremtő lehetőségeit állítaná szembe a lét fölötti uralom elvesztésének aggodalmával. Intellektuális elidegenedése – azaz radikális valóság- és megismeréskritikája – egyre pontosabb és egyre nagyobb szabású esztétikai teljesítményekre késztetik. A megismerésszkepszis mint abszolút forma egyre nagyobb erővel működik nála – mint domináns esztétikai-filozófiai állítmánya – legutóbb született megrázó albumaiban. A valóság csődjét demonstráló ezen bölcseleti (fél)életmű lényegi vonása mégiscsak a mélységes esztétikai élmény (azaz a minden spekulatív okoskodás nélkül való hangzás). Ez az élmény azonban direkte akarja üzenetének verbalizálását. Én így fordítanám le Zoltán képeinek számomra való mondanivalóját: a valóság számunkra nem felmérhető, így benne a helyünk meghatározhatatlan. Zoltán racionális beállítottságú művész, de – vagy épp ezért – nem bízik az észben. A ráció olyan korlátozott tartomány, melynek határait nem önmaga jelöli ki, hanem az irracionalitás és a transzcendens. A lét így legalább annyira tűnik értelmetlennek, mint amennyire mélynek. Efféle gondolatokkal túlzsúfolt képek ezek – amik persze homályos metaforákból jönnek elő – a valósághiány esztétikai extázisaiként. A valóság abszurditásának kritikája nem nihilizmushoz vezette el őt, hanem az emberszabású valóságokhoz, azaz az egóhoz és a művészethez. Ha a külső valóság egyszerre idegen, valószerűtlen, megismerhetetlen, abszurd, üres és jelentés nélküli, azaz maga a vegytiszta Semmi ragyogása nála az értelem pusztulásának képeiben, akkor épp az ezek fölött való meditáció vezethet el individuális valóságunk fontosságának felismeréséhez. (Már persze, ha rendelkezünk ilyesmivel egyáltalán.) A szubjektum tehát az ő esetében nem oldódik fel a Semmiben, hogy önkényes, fiktív világokat teremtsen a művészetben, hanem ragaszkodik saját, individuális valóságához, és annak igazságát jelenti ki képeiben. Ez a művészet tisztán az Egó terében létesül, minden ízében ennek alakzataiból épül fel (született tehetség, személyes kreativitás, egyéni stílus). Látszólag van köze ugyan a Művészeti Immanenciához – korstílus és nyelv poétikai önmozgásához –, lényegét tekintve azonban nincsen. Cartier-Bresson stílusa is hideg és mérnökien kiszámított, de egyáltalán nem hajaz a bölcseletre, Koudelka térbe vetett apokaliptikus pillanatokból összeálló univerzuma pedig monomániásan egydimenziós metafizika. (Ezzel természetesen nem e két kimagasló életmű jelentőségét akarom kisebbíteni, vagy nyilvánvaló hatásukat kétségbevonni a vancsói életműre, egyszerűen csak annyit kívánok leszögezni, hogy Zoltán művészete, minden hasonlóság ellenére, alapvetően másfelé jár.) Nála a valóság nem nyelvi fikció, az egó nem tűnik el a nyelvjátékban, a reflexió mozzanata csak saját képvilágán belül érvényes, nem kapitulál vígan a valóság abszurditása előtt és nem kíván asszisztálni ehhez, ellenben életműve mélységesen kritikai karakterű és egyáltalán nem az önelégült Semmi trendi világát célozza meg (mint a “kortárs művészek” többsége). Radikális mondanivalójú, rendkívül komplikált formanyelven megszólaló, végleges és egyszemélyes fotóstílus az övé. © Vancsó Zoltán: Pacsatüttös, 2008 A Csendes képek (2002) mindjárt egy korai best of album lett, melyben kevés kép van ugyan, de azok tökéletes nyomdatechnikával prezentáltak, így különös erővel sugározzák a valóság valószínűtlensége fölötti metafizikai aggodalmat. A Le a Halászbástyával! (2004) esetében viszont képei e konceptalbum szociográfikus antiképeslapjaiként egyátalán nem tudnak saját természetüknek megfelelően működni. Arról nem is beszélve, hogy a könyv mind a tipográfia, mind a tördelés tekintetében harsány és agyontervezett lett, ami szintén nem használ művei eredendően intim és mély gondolatiságának. A Zarándokok (2004) már lényegesen egységesebbre sikeredett (de igazi formáját csak a közeljövőben fogja elnyerni, tudniillik Zoltán készít belőle egy radikálisan pesszimista Cioran-idézetekkel kibővített változatot, mely igazi telitalálat, mélységesen felkavaró szellemi kaland – igazi remekmű!). A Budapest-Párizs (2006) metaforikus képpáraiban is a titkoktól elsodort valóság nyugtalanító poézise kel életre nagy meggyőző erővel. Az Állófilmek (2007) ismét egy – immár nagyon nagyszabású – best of kötet, ezúttal Füst Milán enigmatikus aforizmáival (pl. “Azt hiszem, az ember részéről a legnagyobb lemondás az, hogy a dolgok megfejtéséről végképpen le tud mondani, s mégis hajlandó arra, hogy tovább gondolkozzék” – ez bizony egészen úgy hangzik, mintha a vancsói életmű filozófiai esszenciája volna). A Szándéktalan fény (2009) abszolút főmű. A döbbenetesen mélyértelmű és találó Mészöly Miklós idézetekkel pontosan azt a metafizikai pozíciót találta el, ahová mindig is igyekezett: a képek bölcseleti vonzalmának pontos betöltéséhez. Képek és szövegek úgy olvassák egymást itt, mintha eleve egymásnak teremtettek volna. (Íme egy vancsói ars poetica Mészölytől: “ Minél jobban közelítünk a pontossághoz, annál gazdagabb lesz a bizonytalan és a biztos, az abszurd és az evidens, annál reálisabb ítéletekből áll össze a megítélhetetlenség panorámája.”) Sajnos azonban ez a mindent elsöprő, katartikus remekmű csak angol nyelvű változatban létezik virtuális albumként, amit az internetről lehet megrendelni. Hasonlóan a Misztikus utazáshoz (2010), melyben Zoltán stílusa radikális változást mutat: színes, életlenségekkel játszó, direkt vízionárius, pszichedelikus képek ezek – szintén Mészöly aforizmáival. A formanyelv megváltozott ugyan, de a nyugtalanító üzenet a régi maradt. Mindig is érzékelni véltem Zoltán művészetében annak a szubsztanciális, időtlen művésziségnek az átható sugallatát, ami az újabb esztétikai-filozófiai elméletek szerint egyáltalán nem is létezik, hisz ezek szerint a művészetben csak evolucionista nyelvi önmozgás van, meg konkrét forma és önkényes ítélet, semmi más. Ha a tudósok számára nem is, számomra viszont evidens valóság a művészet transzcendens aspektusa is, melynek egyik lényegi alakzata épp az abszolút Művészet megrázó élménye. Úgy okoskodtam tehát A Semmi költészete (2007) című könyvemben, hogy Zoltán esetében tisztán a Szubjektum alakzatai – egyéni stílus, személyes kreativitás, született tehetség, szuverén egó – fikcionálják a hiányzó Művészeti Immanencia (korstílus és nyelv önmozgása), és a szintén jelen nem lévő Isten virtuális esztétikai mozzanatait (azaz az esszenciális formát). Ezt ma már nem így gondolom, hisz a Művészeti Immanencia ugyan könnyedén lehet virtuális világ, de Istennek semmi köze az esztétikai fikciókhoz, hisz épp azért tud olyan erővel jelen lenni ihlete megszállottságában alkotó, vagy öntudatlan technikusainak műveiben, mivel abszolút reális másik-valósággal bír. Zoltán művészetében tehát – mivel tehetsége nem szinkronizál isteni ihletet – nincs jelen az isteni esszenciális-forma öncélú bravúros formai akrobatikája, túlstilizált nem analóg másik-valósága, idegenszerű hangzása, katartikus élménye, erős spirituális sejtelme, időtlen és abszolút művészi minősége – egyszóval Isten létmegvalósulásának esztétikai eseményei, viszont művei mégis kísértetiesen emlékeztetnek ezen mintázatokra. Hisz tele vannak az isteni művészetre jellemző koncentrált beszédmóddal, átütő erővel, totális geometria általi átszellemítéssel, valamint eleven paradoxonokkal (mint pl. az intellektuális katarzissal, a metaforikus konceptualizmussal vagy a jéghideg hangzásból előálló lángoló metaforikus poézissel mely nyomasztó és felemelő egyszerre, ahogy kell). Továbbá a fenség-élmény is folyamatos tapasztalat nála, de – mivel ebben a művészetben Isten arca is a nem emberszabású terrénum része, azaz egója nem lépett egységbe Istennel –, így ez valami különös negatív-fenség, amire semmi jelentéstaszítás, vagy önkommunikáció nem jellemző, csakis a nem-emberarcú Semmi emelkedett ragyogása, és az a végső belátás, hogy: “A transzcendencia igazi neve: Semmi. Ettől még nem kevésbé transzcendens” (Kertész Imre). http://www.photovancso.com/ Hozzászólások az íráshoz(eddig 2 hozzászólás érkezett) Ime ! Kétlem hogy az én kérdéseim "a kocsmai kötekedés … Hallgatok okos tanácsodra és megtakarítom a drága időt: a továbbiakban … Balogh nem adott ki egyetlen albumot sem. (Az a könyv amely monografikusan …
Ime ! Kétlem hogy az én kérdéseim "a kocsmai kötekedés … Hallgatok okos tanácsodra és megtakarítom a drága időt: a továbbiakban … Balogh nem adott ki egyetlen albumot sem. (Az a könyv amely monografikusan …
Nyers fogalmazásmód, megrázó társadalmi kórkép, és némi fanszőr tartotta Párizst stresszben az elmúlt hónapokban. A széplelkű publikum inkább az André Kertész életmű-kiállítást favorizálta, a kíváncsiak és bevállalósak Larry Clark hatóságilag cenzúrázott, retrospektív fotókiállításáért álltak kígyózó sorokban. Larry Clarkaz egyik legizgalmasabb és legmegosztóbb, szinte ikonikus amerikai filmrendező és egyben az egyik legfontosabb kortárs amerikai fotográfus is egyben. AMég egy nap a paradicsomban,Genya,Ken Park,Külvárosi rockerek,Kölykökés aDestricted – 18 éven felülieknek!című kisfilm-csokor (egyik) alkotójának nincs olyan, többnyire amatőr szereplőkkel forgatott filmje, ami ne lenne szexuálisan (pornografikusan) explicit, tabudöntögető, radikális témaválasztású és szókimondó. Akárcsak a fotói, amelyek szigorúan filmre készülnek. Nem véletlen, hogy a híres Fotográfia Házában az Extrém szerzők című csoportos kiállításon is helyet kapott, és ezzel párhuzamosan aMusée d’Art Moderne-ben a teljes életművét felvonultatták. Az ott bemutatott közel kétszáz fotó és montázs némelyike a sokat látott franciáknál is kiverte a biztosítékot, így a cenzorok kitették a 18-as karikát a fél évszázados munkásságot felölelő, valóban megrázó, brutális erejű anyagra. Emiatt 100 méteres tömött sorokban próbáltak bejutni az érdeklődök a KISS THE PAST HELLO címet viselő kiállításra, pedig a Basquiat-retrospektív ugyanott fajsúlyos vetélytárs volt. A cím szójáték, és a Mondj búcsút a múltnak! szlogen kifordítása: mindegyik sorozat visszatekint, a tinédzserlétből a felnőttkorba való mindenkori átmenetről mesél a hatvanas évektől egészen napjainkig. Lógnak sorban az üveg mögött a felkunkorodó végű, saját kézi nagyítások, és pózmentes, kíméletlen egyszerűségüknél, kínzóan sűrített tartalmuknál fogva a legzsigeribb ösztönöket indítják el a látogatóban. Kvalitásosan fotografált, minden művészkedéstől mentes vizuális pofonok ezek, ahol a fal adja a másikat, mert tekintetünk mohón visszatér a fotókra. A tárlat egy hommage-zsal indul: Clark szüleinek fotóstúdiójuk volt. Nem is akármilyen: anyja babákról készített mosolyalbumokban utazott, de előszeretettel készített háziállat-tablókat is (pl. kutyák emberi ruhákban egy tanteremben). Az idétlenül bájos, totálisan abszurd családi vállalkozásban Larry feladata az volt, hogy kontaktust teremtsen állattal és az emberrel, s természetesen megnevettesse a babákat. Ezen fotók felvonultatása egyértelmű állásfoglalás: az értelmetlen és pitiáner artisztikumot utasítja el anyja képeinek helyzetbehozásával. A Tulsa (1963-1971) című monokróm széria saját lakóhelyének – főként heteroszexuális – fiataljairól szól, akik teljesen elfogadták, életükbe engedték a dokumentarista indíttatású Clarkot. Egymást heroinnal belövő, terhesen drogozó, csecsemőjét eltemető, maga alá rondító, gruppenszexelő, piáló, fegyvert forgató oklahomai ifjak tűnnek fel a ma is frissnek ható fotókon; Robert Frank kárhoztatott Amerikája egy generáció alatt viciózus fordulatot vett. A hol filmesen bemozdult, hol metszőn tűéles képekből építkező Tulsa kultuszalbum lett, Martin Scorsesét (Taxi Driver – Taxisofőr) és Gus van Santet (Drugstore Cowboy – A gyógyszertári cowboy) is megihlette korai munkáikban. Clark ehhez a sorozatához egy 1968-as, saját maga által készített 16 mm-es filmet is csatolt: a 64 perces moziban a kallódó tulsai tinik gyürkőznek egymással nyekergő ágyakon. Feltűnő, hogy bármelyik sorozatát nézzük, nagyon ritkán látunk fekete szereplőt a képein: a hatvanas-hetvenes évek szexuális forradalmában főleg a jól beágyazott, gyökereikkel szakítani kívánó fehér középosztálybeliek vettek részt, a nyolcvanas-kilencvenes évek divatjait is inkább ők, illetve a spanyolajkúak fémjelzik; a feketék világába, az ugyanezeket a dolgokat megélt afroamerikai galerikbe nem merészkedik Clark. A következő terembe lépve egy Clarkra jellemző, karakán képpár fogad: kifejező arc nélküli portrék egyikén álló pénisz, meztelenül előrehajló női hát a másikon. A hetvenes évek dekadens szubkultúráiról mesélő, egész Amerikát objektívbe fogó Teenage Lust (1964-1985) már a 20 évvel későbbi filmjeire készíti fel Clarkot. Örökbefogadott kamaszok, lázadó tinik, zaklatott huszonévesek, serdülő prostik és tevékenységeik sorjáznak a képeken, éppen csak a The Cure Boys don’t cry című számát nem játsszák a múzeumban. They met a girl on acid in Bryant Park at 6 am. and took her home (Találkoztak egy betépett csajjal a Bryant Parkban reggel hatkor és felvitték magukhoz) – ez az egyik képének címe, amit a 42. utca egyik lakásában készített 1980-ban. Néha felbukkan egy dátum, egy hely vagy egy név, de leginkább cím nélküliek a képek. A fotók alapján Larry Clark vagy maga is részese volt a buliknak, vagy láthatatlanná tevő köpenyben fényképezik. A viccet félretéve, Clark elképesztő bravúrral tud egyszerre nem jelen lenni a képeken, miközben igenis a dolgok közepébe tolja kameráját. A látvány, a képekből áradó deviancia fojtogatóan rémisztő, ugyanakkor részvétet is kelt. Ha van a fotóban katarzis, akkor Clark-képeket szemlélve tapasztalhatjuk azt. A feloldást a lazábbra vett szemközti fal kínálja: egy nagyszabású installáció bekeretezett fotókból és bakelitekből, utóbbiak a kép témájára reflektálnak (pl. az egyik kislemez előadója a füstös rockabillyt játszó Guitar Gable, a dal címe: Life problem) © Larry Clark: Punk Picasso A gördeszkásokat megörökítő Perfect Childhood (1993) című széria repetitív portré-, illetve egészalakos képein a teljesen autentikus ruhák mellett az alanyokból sugárzik a tinik szexissége, sebezhetősége, szenvedélye. Az utóbbi évek legjobb divatfotói – írta az egyik legnevesebb amerikai napilap kritikusa. A punkPicasso (2003) című sorozat Clark stúdiófotóinak az esszenciája: fiatalokat invitált a kamera elé, akik szabadon pózolhattak. Clark nem válogatta a képeket, mindent megtartott, mert tagadta a képek szelektálásából születő új minőség létét, s megszállottan képviselte, hogy a fiatalokkal való kapcsolata, illetve alanyainak személyisége az egymás után elcsattintott és így is kiállított pillanatfelvételeken sokkal inkább átüt. A Los Angeles 2003-2006 sorozata kicsit széttartó, de a különböző fotóműfajt a naplószerűséggel ötvöző attitűdtől lesz érdekes. Ebben a sorozatban egyik múzsájának, az „eminemzedékhez” tartozó Jonathan Velasqueznek szenteli a legnagyobb figyelmet. A külvárosi rockerek suhanc hősét véletlenül csípte fel: filmnépszerűsítő PR-fotózásra indult a Ken Parkban szerepelt Tiffany Limos-szal, amikor szeme elé került leendő filmjének főszereplője. Az izgalmas arcú-életű kültelki süvölvény Velasquez színes printeken feszít a legnagyobb teremben. Közhelyek sorakoznak, amelyek mégiscsak hitelt érdemlők: gördeszka, füvezés, szex, bandázás tölti ki a srác hétköznapjait. Az attribútumok semmit sem változtak negyven év alatt: hegek, serkenő szőr, szakadt farmer, tetkók, felvasalható logók, matricák. A vagány, de a gyerekkorban még jócskán benne levő srác ugyan meztelen fenékkel ugrik fel a parkoló kocsik ablakára, hogy poénból nyomott hagyjon az üvegen, de bájos micimackós ágyneműben alszik. Legfrissebb alkotása egy montázs (I want a baby before you die, 2010): a több négyzetméteren fotóktól, levelektől, személyes jegyzetektől, cikkektől tarkálló személyes mátrix azt mutatja, hogy miként készült fel filmjeire, hol találja meg szereplőit, helyszíneit Clark, mi inspirálja a rendezőt, hogyan folyik az élet vele és alanyaival; egyszóval milyen univerzum veszi körül. Talált tárgyak is az installációja részét képezik: szalvétából hajtogatott pici Ku-Klux-Klán csuklya, WC-papírra ragadt fanszőr nylontasakban, újsághír az egyik letartóztatott főhőséről, családi fotók, egy vagina, amelyre a Larry nevet tetoválták, fogkefe, varrókészlet, telefonkártya mindennapi praktikumhoz . A világ perverz, nem Clark – ezt bizonyítja felcsigázó és pazar életművével a provokatívtól kezdve az erkölcstelenen át egészen a pedofilig mindennek elmondott alkotónk, akit sok kameraművész irigyelhet: őt még a hetvenhez közel, deres halántékkal is beengedik intimszférájukba a bizonytalan, helyüket kereső tinédzserek. Clark képei mindig zavarók, zavarba ejtők, de nem indokolatlanok. Alanyainak gesztusai, rítusai a lázadó korszakon innen és túl is hitelesek. Mert egyik fotója sem több annál, amit mutat. Velasquez a záróképen ZERO feliratú pólóban néz az objektívbe: egy srác a semmiben. Larry Clark: Kiss the Past Hello2010.10.08. – 2011.01.02Musée d'Art Moderne de la Ville de Paris Larry Clark Wikipedia http://www.thedailybeast.com/blogs-and-stories/2010-10-08/paris-censors-... Hozzászólások az íráshoz(eddig 7 hozzászólás érkezett) Ime ! Kétlem hogy az én kérdéseim "a kocsmai kötekedés … Hallgatok okos tanácsodra és megtakarítom a drága időt: a továbbiakban … Balogh nem adott ki egyetlen albumot sem. (Az a könyv amely monografikusan …
Gyors, világos kiállítás a sötétben. Kifejezi a politikai vetítőgépekből kiábrándultságunkat vetítés, színelmélet és fényvarázslat segítségével. A választásokig minden szavazópolgárt ezúton, a demokrácia nevében kötelező érvénnyel leküldök ide, leginkább azokat, akik nincsenek tudatában döntésük hordozta felelősségükkel. A tárlat nekik szólna. De persze aligha nekik (ezeknek) szól, hiszen hogyan is botlanának belé e pártatlan elmefrissítőbe, amely a totálisan politizált híripar babilonjához mérten a biztos észrevétlenségre kárhoztatott? Ugyanez a baj itt is, mint a társadalmilag elkötelezett művészetnél szinte minden esetben: gyakorlatilag álprovokáció, ami éppen csak azokat éri el, akikkel egyetértett eleve, mert teljes egészében híján van a korunkban a minimális érvényesüléshez szükséges agresszív szélszes (angolul: salesman) elemeknek, amiket kihagyni természetesen annyit jelent, hogy nem szállunk le az ő szintjükre (ezekére). Nem gondolnám egy felejthető, társadalmi változást előmozdítani képtelen – tehát társadalmilag elkötelezett de egyben a társadalmon kívüli – vállalkozásnak Eperjesi kiállítását tehát, ha egy egész iroda, négy alkalmazottal, két havi munkaviszonnyal (a kiállítás költségeinek kb. százszorosa) gondoskodna a közel 8 millió szavazásra jogosult egy jelentősebb hányadának kiállítótermi megjelenéséről. Vagy: ha nem így, anyagiaktól függővé téve agresszíven, hanem a kortárs művészeti intézményrendszeren kívüli megvalósulás tekintetében agresszíven jelenne meg az installáció, ahol olyanokat érhetne el, akik nem a kortárs művészetet keresik. Hol vagyunk hát Jenny Holzer közhelysoraival meghekkelt köztéri futófényeitől? Az egész kiállítás művészeti koncepciójának eme hiányosságai fölött barátságunkra hivatkozva elsiklani szakmánk halálával való együttműködés volna, és nyilvánosan elnézést is kérek a művésztől a parasztvakítás leleplezéséről szóló alkotásának valódi hatékonyságát megakadályozó alultámogatottságáért a parasztvakítók helyett, akik jól felismert érdekeikkel összhangban egyáltalán nem bánják, hogy a primitív kommunikációs eszközeik primitivitásáról és puszta kommunikációs eszköz mivoltukról egy szakmán kívüli, súlytalan esemény beszél. Mi a szakmai súlya mindennek? A vetítés technológiájának adekvát alkalmazása: a köznyelvben használt, az üres szólamokkal figyelmet hatékonyan irányító tevékenységet jelentő kifejezés fizikai megjelenítése „vetítős” szövegek / szlogenek / kulcs(varázs)szavak médiumaként. Telitalálat. Ezen felül, a vakfoltként szereplő fogalmak vakfoltkénti megjelenítése: fekete alapon jól látható, monokrómiájukban is manipulatív varázsszavak (fent magyar, lent angol) közti fehér téglalap rejti a varázsszavak mögül mostanság totálisan hiányozni kezdő erkölcsi megalapozottságokra rákérdezést. Ezt csak abban az esetben fogjuk meglátni, ha a vetítő elé állunk, s az addig a fehér téglalap fényéből táplálkozó fénytározó anyagból írt felirat a vakítást követően a sötétebbhez alkalmazkodó pupilláink tágulásának köszönhetően olvashatóvá lesz. Az „ugyanaz pepitában” jelenségre reflektáló mozgóképes installáció szintén nem állít különösebb akadályokat üzenetének megértése elé, tényleg teljesen világos lehet kortárs művészeten edzetlen látogató számára is. Valószínűleg elég hatékony élmény a kiállítás címét adó áfium rombolására is: a megosztottság, az „ezek” és a „mi” kategóriáiban gondolkodás – azaz a gördülékenyebb irányíthatóság megalapozása – ellen is. EZEKFUGA2010. március 4 –április 24. Hozzászólások az íráshoz(eddig 4 hozzászólás érkezett) Ime ! Kétlem hogy az én kérdéseim "a kocsmai kötekedés … Hallgatok okos tanácsodra és megtakarítom a drága időt: a továbbiakban … Balogh nem adott ki egyetlen albumot sem. (Az a könyv amely monografikusan …
© Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban "E kötet alapvetően a művészet és a művészettörténet helyéről szól korunk vizuális kultúrájában, amely műalkotások, filmek és elektronikus tartalmak formájában képekkel látja el az információs társadalom szubjektumát. Az élvezeti cikké és politikai eszközzé váló képek termelése és fogyasztása pedig már nem pusztán értelmezés kérdése. Mindazonáltal a vizuális kultúra – elméleti és gyakorlati eseteken keresztül bemutatott – diskurzusának ismerete kiváló használati útmutató lehet a képek működésének megértéséhez is." Hornyik Sándor: Idegenek egy bűnös városban.Mûvészettörténetek és vizuális kultúrák L'Harmattan Kiadó, 2011. Götz Eszter: A képi fordulat - IDEGENEK EGY BŰNÖS VÁROSBAN
Pomázi Adél: Holnap hétfő (2011) c. regénye részleteihez Mohácsi Ildi, Koleszár Adél, Vedres Ági készítette/válogatta fotográfiáit . [A szerk.] "−Jónás… Tudod te azt..? Hogy itt ülünk, törvényszerű. A múlt miatt. −Ezt nem értem. −Meséltem a családomról. Erdélyből jöttünk, lovas kocsin. Ükanyám, a Mailáth Mámi hajtotta a lovakat, mellette férje, hátul 12 purdé a szőnyegekkel, mert ez idő tájt, szőnyegárus cigányok voltak. Ebben a családban, több száz évvel az áttelepülés előtt, volt egy örökbefogadott kislány, Nyíri Borcsa. Anyja egy szép cigánylány a falu végéről, az apja meg Mailáth gróf, hét vármegye tejhatalmú ura, a főúri kastélyból. A gróf, röviddel születése után, a kislányt nevére vette, mert felesége nem szült neki gyermeket. Az örökbefogadás után Nyíri Borcsából, Mailáth Borbála grófnő lett. Így kezdődött. Mert bár az anya, úgy gondolta, jobb ha a lányából grófnő lesz, a fájdalom szívében, nem csitult el soha. Oda adta a kislányt, de nem tudott beletörődni az elvesztésébe. Önmarcangoló, örökös töprengése, családunk öröksége. −Emlékszem, írtál erről a Cigánykirály dologról. −Igen. Borcsa anyja, a Szindel Cigánykirályok leszármazottja. −Te tényleg olyan vagy, mint egy mesebeli hercegnő! Az, hogy ennek genetikai alapjai lehetnek, tulajdonképpen nem lep meg. −Több száz év telt el azóta, és engem is örökbe fogadtak. Én is odaadtam a fiam! Én is három évesen kerültem el cigányfamíliámtól, mint Psyché. Psyché Mailáth Borbála bárókisasszony, és Lónyay János gróf harmadik, legkisebb gyermeke. A harmadik, legkisebb gyermek vagyok én is. Psychének volt egy Laczkó nevű költő szerelme. Nekem Laczkó nevű írószerelmem volt. Hívhatjuk nyugodtan, őt is Nárcisznak. Aztán Psychének lett egy törvénytelen gyermeke, akit szolgája az erdőn, rögtön születése után, egy zsákban fához csapott. Psyché beleegyezett. Utána, hiába kelt fel a szülőágyáról, hiába futott az erdőn, hogy megállítsa a szolgát. Nem ért oda. Később hozzámegy Báró Zedlitz Maximiliemhez, két gyermeket szült neki. Megint keveredik a cigány vér a kék vérrel. De nem szereti a férjét. Ezt a hibát én elkerültem. −Zedlitz báró a bankárod lett volna? −Például. Psychét végül, oktalan féltékenységből a férje, évek múlva megöli. Anyámat apám, minden nap verte. Féltékenységből, míg ütni bírt. Ezt váltjuk ki a férfiakból. Psyché 36 évesen hal meg emiatt! Szúrós szemmel meredtem a múltba, szépanyám korai halálának súlya alatt, vállam meggörnyedt. −Nem így keresel, valamiféle felmentést magadnak? Rágyújtottam, hogy időt nyerjek, és a füstöt fölfelé eregetve folytattam. −Nem tudom...Mindig rendet remélek a káoszban. −Eszerint az analógia szerint én volnék gróf Lónyay János?! Bólogattam. −Ühüm. Románia nagyfejedelme. Vagy a Mailáth. Aki a kis fattyú Borcsát örökbefogadta. −Ezért vagyunk ma itt, a Pesti Lámpásban?! Azért ha bukaresti nagykövet lennék, erősebb lenne ez az analógia! −Kétségtelen. Hangsúlyozná a tények furcsa együttállását. De így is több a párhuzam, mint ami véletlennek tekinthető. −Ezek szerint feleségül kell vegyelek! Fejem oldalra billentettem, mint egy elégedett búbos banka. −Hát… −Értem. −Én nem. De érzem, ezeknek a rég élt nőknek a sorsát. Mindét, együtt érzem a véremben! És találkoztam, életük összes férfi szereplőjével! Mintha idáig az ő életüket éltem volna újra! Ezért lett minden szerelemnek vége. Valami folyton tiltakozik bennem, hogy ők, nem én vagyok! A saját életemben akarok boldog lenni! " "Szabadsághíd Ekkoriban történt az is, hogy kimentem a Szabadság-hídra és papírfecniket dobáltam a vízbe. Azt tanultam ugyanis az alapítványnál, a vezető nők tréningjén, hogy sokan cipelünk olyan súlyokat, amit le kéne tenni, és ami nélkül könnyebben találnánk meg a tovább vivő utat. Meglepett, hogy 15 nőből 15-nek volt letennivalója, és láttam rajtuk, hogy nekik az övék ugyanolyan nehéz, mint az enyém nekem. Volt aki az édesapját veszítette el, de gyanítható sajnos, hogy a papát megölték az örökségért. Volt aki napi 14 órát dolgozott, sok-sok pénzért, de nem, hogy boldog nem lett a pénzével, hanem egyre üresebbé vált az élete, és egyszer csak felmondott hirtelen. Az arab fordítót üzleti partnere lopta meg, akiben nagyon bízott, és az illető gonosz ráadásul kilazázott a szituból, megúszta az egészet, és ő, a sértett, azóta csak a bosszúnak él, és elemészti a bánat, és mindezt kiabálva meséli el, mert vérmes a természete. A saját bajom nem mondom el, de nagyon figyelek, hátha hallok valami használhatót. És valóban, egy szép szőke lány elmeséli, hogy ő kiment egy hídra, és bedobta a vízbe a bánatát, hogy vigye a víz messze, és nagyon megkönnyebbült, amikor látta elúszni. A cetliket, amire összes bánatát felírta. Ez megtetszett, pláne, hogy eszembe jutott az a Freud esetleírás, amiben egy középkorú férfi azért jár terapeutához, mert csúnyán szemölcsös az egyik keze, de szervi ok nincs, így nem tudják meggyógyítani. A férfi, mikor egyszer egy hídon haladt át, a híd közepén hirtelen lehúzta ujjáról a karikagyűrűjét, és hopp, gondolkodás nélkül vízbe dobta! A szemölcsök elmúltak, mire leért a hídról, és nem jöttek vissza. Igaz, a férfi ez után elvált. Mert ráébredt, hogy a házasságára volt allergiás. Kimentem a Szabadság-hídra, rádőltem a korlátra és még egyszer elolvastam a teleírt papírlapokat, amiket otthon előkészítettem. Három volt, az egyiken az állt, hogy ne hibáztassam többé Graemét semmiért. ................" "A másikon az állt, hogy Jónást felejtsem végre el. Hisz úgyse szeret! Ha mégis, annál rosszabb, mert gyáva, ezért sose leszünk egymáséi. A harmadikon fiamnak írtam. „Édes Kisfiam. Nem próbállak visszaszerezni, bár nagy szükségem lenne rád. De fontosabb ennél, hogy neked, most nincs szükséged rám. Megvárom, míg lesz. Akkor felkeresel. „Hasítsd szét a fát, és én ott leszek, emeld fel a követ, és megtalálsz”. Tudom, hogy visszajössz hozzám véremnek virága, mert akiket szeretünk, azok visszajönnek! De kivárom, míg te akarod. Ha húsz év, húsz évet várok. Addig az Isten vigyázzon rád! Ha már nem én. Az Isten kezébe teszlek, nem Vivienébe, benne nem bízom eléggé, senkibe se tudnék eléggé, csak magamban, csak én lennék elég jó neked. Vivien nem tehet az egészről, tudom, sőt azt is, hogy szeretem. Csak nem mindig sikerül ezt éreznem, mert elkeveredik a hála, a féltékenységgel és a sárga irigységgel. De elengedem az aggodalmat. És azt is ráérek elmondani még neked, hogy mivel fiú lettél, az én sorsom nem viheted tovább, de ne vidd, kérlek, szegény apádét se. Ne viselkedj nővel soha így, ahogy ő velem! Látod, mennyi bajt okoz.” Egyesével engedtem el a papírlapokat. Néztem merre szállnak. Graeme papírját visszavitte a szél a híd alá, és valahol ott süllyedt el, nem láttam pontosan. Jónásé először fennakadt a híd egyik pillérén, csalódottan néztem, hogy hát nem viszi a víz mégsem a bánatom. De utána hirtelen felkapta a szél és berepítette a Dunába, nagyon gyorsan süllyedt el. És mikor végül, de elsősorban a fiamhoz értem, akkor beszédbe elegyedtem az Úrral. „Tudom, hogy elfoglalt vagy, Uram, és jobb dolgod is lenne, mint kelekótya, hídon álló nők bajával törődni, de mivel mégis csak te vagy a Jóisten, arra kérlek, küldj jelet, mutasd meg végre, van-e okom aggódni a fiamért! Cserébe, elhiszem amit üzensz! Nem kételkedem benned se többé! És nem kopogtatok fel hozzád ezzel a kérdéssel újra meg újra, mint seprűnyéllel a fenti szomszédhoz szoktam, ha túl hangos a tv-je.” Szóval megdumáltuk az Úr meg én, hogy ez most komoly. És akkor még egyszer átolvastam, amit írtam, szemem elfutották a könnyek és elengedtem a lapot. Borús volt az idő és hihetetlen. De kisütött hirtelen a nap, és ahogy a papírlap lassan, egyik oldaláról a másikra lengedezve vitorlázott a szélcsendben lefelé, egyik oldalán, ahonnét a Nap rásütött, mindig villant egyet, fehéren, ragyogóan megvillant rajta a fény! Világított! Néztem és nem akartam hinni a szememnek, de mivel sokáig tartott az útja a vízig, sokáig nézhettem, gyönyörködhettem ebben a vitorlázórepülésben. Mikor leért, élével metszette a vizet, majd szépen rásimult, de nem süllyedt el! Néztem ámulva, hogy a felszínen marad, és úszik lassan a Dunával. A messzi, szemben lévő hídnál ekkor bukkant fel egy hajó. És bár nem akartam, hirtelen kimondtam magamban, hogy ha a lap fennmarad míg egy vonalba ér a hajóval, akkor a fiam boldog lesz! Meg is bántam azonnal, hogy újabb próbára teszem az Istent, hogy lehetek ilyen, ez már igazán sok, utáltam magam érte, hisz olyan messze volt az a hajó!!! De ekkor a hajó valamiért, talán forgalmi okokból gyorsulni kezdett. És igen. Ma is sírnom kell, ha eszembe jut. Egy vonalba értek! " Tovább nem álltam ott, hazaindultam. Elborult megint az ég, heves szélrohamok sodortak hazáig. JAK Piknik 2011.06.04. Mai Manó Ház Pomázi Adél: Holnap hétfő http://mohacsiildi.uw.hu/ http://www.agivedres.com/ http://www.jozsefattilakor.hu/ http://ffs.hu/ http://www.fotopost.hu/textura/szovegek-es-fotok-ii http://www.fotopost.hu/textura/deres-kornelia-illes-zsofia-szonjarapi-ma... http://www.fotopost.hu/textura/ikon-es-dokumentum-hegedus-janos-es-dezsi... Hozzászólások az íráshoz (eddig 0 hozzászólás érkezett)
Homályos, hogy kire emlékezünk: Kinszki Imre nem válhatott hivatásos fotóssá, nem lehetett az intézményrendszer része, egész életében hivatalnokként dolgozott, képei azonban nem hobbifotók. Teljes cikk
Mintha nem volna elég felülete a halálösztönünk kiélésének a fiktív filmszereplők látványos, vagy a messzi, heves harcokban dúskáló országok totálisan absztrakt, számszerűsített emberkimúlásairól értesültünkben. Az orosz csoport szerint mindezek elégtelenek ahhoz, hogy bele is gondoljunk a halálba, s máshol szeretnék személyessé tenni saját mulandóságunkat, azaz egyáltalán elérni azt, hogy emlékezzünk arra, az oly komoly erőkkel hirdetve tudatokat telítő földi mennyország mégsem örök. Teljes cikk
Fotopost.hu Fotók és szövegek Fundación Telefonica Fotografus.hu Fotóiskola Fotobiennale.hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért Alapítványi Fotóiskola Dunaújvárosi Fotóbiennále Kritika Textúra Párbeszéd Képkeret Más helyek Full kontakt Posta Impresszum Kontakt Támogató Feedek RSS cikkek RSS kommentek Facebook Cím: 28013, Madrid, Gran Vía 28. 3ª planta Hírek Figyelem Finisszázs Az FFS új tagjai FIGYELEM c. kiállításának záróeseménye 2011.03.07. Mélyi József: A kortárs magyar művészet pártfogói és nagy alakjai Kortársművészeti előadássorozat az ELTE Gólyavárban 2011.03.07. South Sweden Photo Biennial 2011 2011.03.03. további hírek >>> Kiállítások Kazetta Lichter Péter - Szécsényi-Nagy Lóránd 2011.03.08. - 2011.05.21. photokinetiks, or a short guide for the construction of meaning Frank Hülsbömer 2011.03.05. - 2011.04.09. Valami változás - Új szerzemények 2009-2011 Baranyay András, Csörgő Attila, Gerber Pál, Hajas Tibor, Kele Judit et al. 2011.03.05. - 2011.05.15. további kiállítások >>> Pályázatok Dunaújvárosi Fotóbiennále 2011 Határidő: 2011.05.27. további pályázatok >>> Full kontakt Üres színtér Nem hiszem, hogy fekete-fehérben jobb lenne, nekem így tetszenek a képek … Anonymous 2011.03.11. 19:34 Circulus vitiosus Kedves Márti! Köszönöm a hozzászólást és bocs, h csak most … Barta Edit 2011.03.04. 09:34 Az idő folyamatában Kicsit lassan reagálok, de Chavannesra még életemben nem gondoltam így, de … Arion 2011.03.01. 11:14 további Full kontakt témák >>> © 2011 fotografus.hu Archívum © Jogok / Adatkezelés
© Kortárs Művészeti Szabadegyetem 2011. március 01. 18:00 ELTE, Gólyavár, 1088 Budapest, Múzeum krt 4. http://www.btk.elte.hu/file/szabadegyetem_plakat.pdf
© Figyelem Finisszázs FIGYELEM FINISSZÁZS Meghívó az FFS új tagok FIGYELEM c. kiállításának záróeseményére: 2010. március 10. 19 h Artbázis, VIII, Horánszky u. 25 Klubest jellegű alkotó-közönség találkozó, nyitott tere-fere, szemnek-szájnak-fülnek ingere. Az FFS 2010-ben felvett tagjai bemutatkozó kiállításának utolsó napján nem csak azokat várjuk, akik nem vettek részt a megnyitón, vagy még nem látták a tárlatot, hanem azokat is, akik közelebbről szeretnék megismerni az alkotókat, a kiállított munkákat, vagy megtudni Pettendi Szabó Pétertől, a kiállítás kurátorától a válogatás miértjét és mikéntjét. Ezen az estén lehetőség nyílik kötetlen, kellemes hangulatú beszélgetésekre, fotográfián innen és túli eszmecserékre, némi bor és szendvics mellett. Várunk szeretettel! Alpern Bernadett, Bakonyi Bence, Bankó József, Fátyol Viola, Floszmann Attila, Halász Dániel, Horváth Árpád, Kaulics Viola, Lázár Alexandra, Mag Krisztina, Molnár Ágnes Éva, Németh Hanna, Páczai Tamás, Rapi Mariann, Réthey-Prikkel Tamás, Sardi Krisztina, Sprenc Balázs, Szentpéteri Szandra, Szesztay Csanád, Szilágyi Fanni, Vágó Csaba, Vágó-Lévai Katalin, Vedres Ági Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója
Fotopost.hu Fotók és szövegek Atlas Gallery Fotografus.hu Fotóiskola Fotobiennale.hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért Alapítványi Fotóiskola Dunaújvárosi Fotóbiennále Kritika Textúra Párbeszéd Képkeret Más helyek Full kontakt Posta Impresszum Kontakt Támogató Feedek RSS cikkek RSS kommentek Facebook Cím: London W1U 7NF, 49 Dorset Street Hírek South Sweden Photo Biennial 2011 2011.03.03. Jean-Luc A. Fournier előadása A Lumen Galériában 2011.03.03. Rajcsányi Artúr: Tér-idő-fény I. műhely ICA-D (Kortárs Művészeti Intézet) 2011.03.01. további hírek >>> Kiállítások photokinetiks, or a short guide for the construction of meaning Frank Hülsbömer 2011.03.05. - 2011.04.09. Valami változás - Új szerzemények 2009-2011 Baranyay András, Csörgő Attila, Gerber Pál, Hajas Tibor, Kele Judit et al. 2011.03.05. - 2011.05.15. Kommounalka Françoise Huguier 2011.03.04. - 2011.04.10. további kiállítások >>> Pályázatok Dunaújvárosi Fotóbiennále 2011 Határidő: 2011.05.27. további pályázatok >>> Full kontakt Circulus vitiosus Kedves Márti! Köszönöm a hozzászólást és bocs, h csak most … Barta Edit 2011.03.04. 09:34 Az idő folyamatában Kicsit lassan reagálok, de Chavannesra még életemben nem gondoltam így, de … Arion 2011.03.01. 11:14 Circulus vitiosus Egészen röviden és egyszerűen, a teljes tudás megszerzésének három … Borsay Márti 2011.02.23. 11:58 további Full kontakt témák >>> © 2011 fotografus.hu Archívum © Jogok / Adatkezelés
© South Sweden Photo Biennial 2011 South Sweden Photo Biennial 2011 Arranged by FiF, Fotografi i Fokus Time: 5 March – 3 April 2011 Place: Scania, Sweden For many years, the region of Scania has showcased an exciting and current art scene, with the city of Malmoe as its natural centre. Since the completion of the Oresund Bridge, that so elegantly connects The South of Sweden with the region of Copenhagen, the exchange between the two Nordic countries has drastically increased and the cultural life has experienced a refreshing boost. This can be seen not only in the increased number of visitors at cultural events on both sides of the strait, but also in the many new non-profit galleries and collaborative projects being initiated. © Åke Hedström: Anders Österlin, 1995 This year, the South Sweden Photo Biennial will be held for the fifth time. Despite its relatively small size, it is of good quality and offers great vitality and variation. Since the interest in photography is strong in the region this art form is frequently displayed at leading galleries and art institutions. © Björn Abelin: Hans #1 2003 The Biennial is a venue for documentary photography, nature photography and art photography, internationally recognized photographers and students of photography. It has grown over time and has spread to include an increasing number of cities in the region. Our hope for the future is to create an event of great international interest, which reaches across the Oresund region. © Brutus Östling Curiousity. Laysan Albatross, Midway Among the planned activities during the Biennial – in addition to the actual exhibitions of photography – is a big Portfolio Display, where new and established photographers are able to display their work to important key figures in the trade. A seminar about photographic archives/collections will also take place (in Swedish), with a handful of selected, relevant lecturers. © Johan Bävman: Albino-I skuggan av solen, 2009 The Biennial is arranged by the non-profit association Fotografi i Fokus (i.e. Photography in Focus), which is working to promote the position of photography in the region. Our purpose is to create a vivid meeting place in Scania where art, journalism, advertising, cultural history and research can be discussed with the photographic picture as a common starting-point. © Sarah Oja : Sarah 2010 http://www.fotografi-i-fokus.com/
© ICA-D műhely A következő két foglalkozást Rajcsányi Artúr fotóművész tartja. TÉMA: Tér-idő-fény A fotó-képi gondolkodás alapjaival ismerkedhettek meg. Akinek van digitális fényképezőgépe, az hozza magával USB csatlakozóval együtt! 1. foglalkozás: 2011. MÁRCIUS 03. , 17:00 - 19:00 2. foglalkozás: 2011. MÁRCIUS 10. , 17.00. Helyszín: ICA-D, Dunaújváros, Vasmű út 12. A részvétel ingyenes, az alkotásokhoz szükséges alapanyagokat az ICA-D biztosítja. A programhoz bármikor csatlakozhatsz! A foglalkozásokra 13 és 18 év közötti diákokat várunk. Jelentkezés: ICA-D tel: 25-412-220, email: info@ica-d.hu vagy Kiss Annánál, tel: +36 20 476 5090 vagy egyszerűen csak gyere el csütörtökön az ICA-D-be! http://www.ica-d.hu/
Az Ernst Múzeumban tavaly bemutatott, retrospektív kiállítása után a Systema Naturae Várnai Gyula első nagyobb kiállítása, ahol az alkotó új munkáival találkozhatunk. Ahogy címe is jelzi, a kiállítás egy rendszert tár elénk: a természet rendszerét. Várnai kiállítása azonban épp a szisztematikus gondolkodás kritikájára épül. Teljes cikk
© Új Művészet Új Művészet 2011. február Tartalom Interjú P. Szabó Ernő Kortárs művészet, értékszempontok szerint Interjú Gulyás Gáborral Régi és új reál Sinkovits Péter Egy 19. századi hiperrealista Jean-Léon Gérôme kiállítása Párizsban Perenyei Monika Felszínek és felületek A Hyper Real-projekt A csapat élén Szücs György Nyolcak: újratöltve A csoport retrospektív kiállítása A valóság illúziója Fehér Dávid Pszeudo a múzeumban Pszeudo 40 – Pauer 70 Hudra Klára A pszeudo mint szabadalom Jegyzetlapok Papp Oszkár festőművészről Bohémia Bordács Andrea „Bocs, de van a halál” Dekadencia Most! A túlzások víziói – 13. szoba P. Szabó Ernő A vágy tárgya, a nő Miroslav Tichý fotográfiái Képpályák Lóska Lajos Jelképképek Pinczehelyi Sándor életmű-kiállításáról Készman József A kultúra iránti féltés diadala Várady Róbert kiállítása Hemrik László Help! Vincze Ottó kiállítása Kiállítások Muladi Brigitta Légy üdvözölve a világomban! Kortárs rajzok Láng Eszter Múló idő és elementáris élmény A MODEM két kiállításáról Dékei Krisztina Lebegő rétegek Deli Ágnes és Gaál Endre szoborkiállítása Révész Emese A hegy tetején állva Nagy Gabriella új festményeiről Kozák Csaba Feneketlen mélység Lukoviczky Endre kiállítása Feledy Balázs Játszó tér Podmaniczky Ágnes új kiállításáról http://www.uj-muveszet.hu/
What happens to a country when it undergoes change on a revolutionary scale? And how does one grasp such monumental transformation? In over 200 entries, the "Atlas of Transformation" offers a massive glossary of key terms for the effects and consequences of social political change, based on the transformations seen over the past two decades in Eastern Europe. These terms are explicated in extended essayistic entries, and describe themes obviously associated with large-scale change, such as adaptation, collectivity, demolition, ecology, immigration, ownership and privatization--but also explore somewhat more oblique themes such as iconoclasm, pornography, punishment and schizophrenia. Including relevant historical texts alongside new writing, among the authors contributing to the "Atlas" are Timothy Garton Ash, Hakim Bey, Homi K. Bhabha, Deleuze and Guattari, Boris Groys, Karl Holmqvist, Frederic Jameson, Franz Kafka and Slavoj Zizek. "Atlas of Transformation," with its almost 800 pages, is a sort of global guidebook of transformation processes. With structured entries, its goal is to create a tool for the intellectual grasping of the processes of social and political change in countries that call themselves "countries of transformation" (or are described by this term). The "Atlas of Transformation" contains more than 200 'entries' and key terms of transformation. Several dozen authors from the whole world contributed to this book and also some influential period texts are republished here. Seventh volume of the "Tranzit" series edited by Vit Havranek and focusing on Central and Eastern European artists. Atlas of Transformation Edited by Zbynek Baladran, Vit Havranek Author(s) Hakim Bey, Homi K. Bhabha, Boris Groys, Karl Holmqvist, Frederic Jameson, Ilja Kabakov, Viktor Misiano, Chantal Mouffe, Lia Perjovschi, Slavoj Zizek JRP-Ringier, 2010 http://tranzit.blog.hu/2011/02/16/a_posztvalami_gigantikus_atlasza
Nyers fogalmazásmód, megrázó társadalmi kórkép, és némi fanszőr tartotta Párizst stresszben az elmúlt hónapokban. A széplelkű publikum inkább az André Kertész életmű-kiállítást favorizálta, a kíváncsiak és bevállalósak Larry Clark hatóságilag cenzúrázott, retrospektív fotókiállításáért álltak kígyózós sorokba. Teljes cikk