club.profile.motto | club.name
Megérkezett Budapestre Munkácsi Márton – most életmű kiállítás formájában. Személyesen, csillogó amerikai limuzinokon tette ezt régen jónéhányszor. Nem szakadt el soha Magyarországtól, szeretett visszajárni, feltöltődni hazai ízekkel, sütkérezni a kíváncsi tekintetekben. © Martin Munkácsi : Vihar előtt a strandon. 1930 körül „...a külföldön dolgozó magyar fényképezőknek [Munkácsinak, Kertésznek, Brassainak, Moholy-Nagynak] édes kevés közük van a magyar fotókultúrához, még kevesebb részük az új magyar fotóstílus kialakításában.” – írta az ötvenes években Hevesy Iván. Vajon Hevesy véleményformálásában mennyi a korra igencsak jellemző kultúrpolitikai elvárásoknak való megfelelés? Mennyi a csalódottság, mely adódhat abból, hogy az itthon maradt fotóstehetségek is sokat dolgoztak, sőt felvállalták az itteni helyzetből fakadó nehézségeket, mégsem boldogultak úgy. Vagy a fenti megállapítás tisztán szakmai tény? A hangsúly megközelítésemben „az új magyar fotóstílus” kialakításának korszakokon keresztül ívelő problematikáján van. Munkácsi viszont nem tett kevesebbet, mint azt, hogy „kitalálta“ a modern divatfotót. Az 1957-ben forgatott Funny Face című film musicalban Fred Astaire divatfotósként azt kérte modelljétől, fusson az esőben, és ő így is fényképezte le. Ez a jelenet a híres Munkácsi movement maga, a nagy fényképésznek állít emléket ez a filmjelenet, akkor, amikor már nem volt frekventált fotós. 15 évvel korábban még 100 ezer dollárt keresett évente (ez akkor az amerikai átlag fizetés huszonötszöröse volt), az ötvenes években gyakorlatilag kiment a divatból, majd teljesen elszegényedett. Halála után életművének megmaradt darabjai ingyen sem kellettek a nagy amerikai múzeumoknak. Engem a kiállítás kapcsán maga az életút, illetve annak drámája gondolkodtatott el leginkább, hiszen képeit, szakmai munkásságát régóta ismerem és szeretem is. Minden ilyen történet végsősoron megfejthetetlen, mert olyan személyes motívumai is lehetnek, melyeket még a közeli ismerősök és hozzátartozók sem ismernek. De egy ilyen művész esetében, mint Munkácsi biztos, hogy vannak szakmai okai annak, miért lett nagyon gyorsan sikeres, és miért ment ki még gyorsabban a divatból. Ő azt mondogatta: „40 évesen Amerikában már nem kell senki, én meg 60 vagyok”, de ez biztosan nem ilyen egyszerű. Akik szakmai magyarázatot keresnek, többnyire arra hivatkoznak, hogy nem tudott áttérni a színes fényképezésre, valamint túl sokan lesték el és alkalmazták hatékonyabban a módszereit. Nekem ezek az indokok sem tűnnek elég oknak, sőt a magánéletében bekövetkezet események is inkább következménynek tűnnek: betegség, válás stb. 1933-ban Long Islanden fotózta első divatképét, a megrendelő Carmel Snow, a Harper’s Bazaar főszerkesztőnője volt. Ködös, szomorkás idő volt, Munkácsi egy szót sem beszélt angolul, hevesen gesztikulálva mutogatott a modellnek. „Úgy tűnik, azt akarja, fusson felé”, mondta a stáb Lucile Brokaw-nak, aki akkor felkapott modell volt, de ilyet még soha nem kértek tőle – és egyetlen más modelltől sem. A divatfotók azelőtt kizárólag műteremben készültek, még a bonyolult külső tereket is csak imitálták, az élő modellek gyakorlatilag próbabábuk voltak. Munkácsi valójában nem talált ki semmit, csak jókor volt jó helyen, pontosabban jól alkalmazta a fejében már meglévő tudást egy új feladatra. Kívülállóként nem volt a kor divatfotójának manírjaihoz kötve. Akkor tehát épp az kellett amit ő tudott: a mozgás állóképi megjelenítése, pontos és érzékeny megfigyelőként. Gondoljunk bele, micsoda lehetetlenség az, hogy a fotó állóképként működő médium, mégis időnként azt várjuk el tőle, hogy megmozduljon, suhanjon, sőt: száguldjon! Ennek jött el az ideje akkor. Persze nem Munkácsi találta fel a pillanatfelvételt, Muybridge -től Edgerton ig már fél évszázados története volt már a mozgás fotográfiai rögzítésének. A horizonttól való radikális elmozdulást, az alul- és a felülnézet izgalmát, dinamizmusát sem Munkácsi fedezte fel, csak jól ismerte az új tárgyiasság és az orosz avantgarde fotójának eredményeit. Munkácsi felismerése az volt, hogy ezeket a hatásokat hogyan lehet a modern életigenlés médiumává tenni, hogy a mozgás fotográfiából fakadó megállítása metafizikai szférába emelheti a világ legegyszerűbb történéseit is. Hogy felpörög valami, ami egy kitüntetett ponton úgy marad, és ez a mozzanat sokkal több lehet, mint az egész folyamat, melyből kiemelődött: ott és abban a pillanatban képes túlmutatni önmagán. A kor emberei számára a Munkácsi-képekkel különös tartalom generálódott a világégés, illetve a közeli harmincas évek hangulatában: hatásként érkezett meg ez az éteri, fehér, gyönyörű, tűnékeny és mostantól örökké ott lévő reménység. Munkácsi mindig a megfigyelés fontosságát és a belső szuggesztív erőt hangsúlyozta. A modern fotográfia szerinte a vágás, a nagyítás eredménye. Csak azt a részletet használta negatívjairól, amely a kívánt hatást a legjobban hordozta. Lenézte a kisfilmes fényképezőgépet, ezt mondta öccsének, Muky-nak: az csak arra jó, hogy kipeckeljem a cipőmet vele, ha az lötyög a lábamon. Pályája elején, még Budapesten történt vele egy filmbe illő jelenet: villamoson utazott és onnan fényképezte le egy katona és egy öregember veszekedését. Később kiderült, hogy az eset gyilkosságba torkollt: az idős férfi megölte az egyenruhást. Perbe fogták gyilkosságért, hét évre ítélték volna, de Munkácsi később előkerült képéről kiderült, hogy a katona pisztollyal fenyegette az öreget, aki így jogos önvédelemből használta a kését, ezért a büntetését két évre mérsékelték. Mikor 1966-ban bemutatták Antonioni Nagyítás című filmjét, Munkácsi özvegye azt mondta lányuknak, Joannak: „ellopták apád sztoriját”. És valóban a történet hasonló, de ami még érdekesebb, hogy nemcsak a két sztori hasonlít egymásra, sokkal többről van itt szó. Antonioni filmjében Thomas egy trendi, hatvanasévekbeli fotós, aki lesből fényképez, az életet próbálja meglesni, tetten érni, ez a fotográfiai attitűd viszont nem a hatvanas évekre jellemző, sokkal inkább Munkácsi korára, illetve magára Munkácsira. Az ötvenes-hatvanas évek új fotográfiai irányaira már más felfogás jellemző, Cartier Bresson „döntő pillanatént”-ként aposztrofált elve csak látszólag hasonlít Munkácsi fotográfiai törekvéseihez: bár Bresson nagyra tartotta Munkácsi életművét, mi több, egy híres Munkácsi-képet jelöl meg pályája elindítójaként, ő mégis más úton járt. Bresson és a vele rokon fotográfusok hangsúlyozottan önálló entitásként értelmezik a képteret. Ezt gyakran hangsúlyozták is a negatívkocka (ami többnyire kisfilmen volt) körül meghagyott fekete kerettel. Egyrészt fontos a kép valósághoz kötöttsége, ezért nem változtatják soha utólag a kivágást, a hatás szempontjából lényeges, hogy nem élnek semmilyen manipulációval, ugyanakkor a képen ábrázolt valóság-konstelláció mégis új értelmezési dimenziót nyithat meg. Az üzenet nem manipuláció által, hanem a helyszínen, a fotográfiai felfogáson keresztül jut érvényre. Fontos az, hogy a kép ott született, abban a pillanatban, változhatatlanul, optikailag objektív – és mégis tudatosan irányított absztrakciót hordoz. Munkácsi gyakran módosított utólag a képkivágáson, volt olyan is, hogy egy negatívról több autonóm képet nagyított le. A valóságot akarta meglesni, nem pedig összerakni azt autonóm módon kezelt foszlányaiból. Bressonék viszont úgy kezdték formálni a képet, hogy a végén eldönthetetlen legyen, mi volt ott valójában és milyen hatást varázsolt a fotográfus szándéka a képre. Ez nagy különbség, Munkácsi az általa készített képek terében még mindig tovább kereste a valóságot. Folyamatosan túlmutatott képének ablakszerű terén, vagy ha ellenkező irányból szemléljük, soha nem zárta le azt véglegesen változtathatatlan entitásként. A kép és a valóság között itt nincs túl nagy távolság, és ez főleg Munkácsi riportképeinél nyilvánvaló, hiszen a divatfotózás jellegéből fakadóan eleve absztrakt teret hoz létre. Munkácsi riportképei nem válnak el végletesen a valóságos tértől, illetve elképzelhetők, vagy akár elhelyezhetők különféle összefüggésrendszerben. Talán ebből a szemléletből fakad az is, hogy jellemző rájuk: mindig kapcsolódnak a felhasználáshoz, ezért is szerették a szerkesztők. Munkácsi Kurt Safranskival együtt álmodta meg a jövő képesújságját, össze is állítottak egy próbaszámot, Henry Luce később ebből az ötletből alakította ki a Life magazint. Munkácsi íróként is tevékenykedett, 1945-ben megjelentetett egy terjedelmes, önéletrajzi ihletésű regényt: Fool’s Apprentice (A bolond tanítványa) címmel (melyre jó kritikákat kapott), illetve filmezéssel is foglalkozott. A fotó ebben a korban még nem volt karakteresen önálló médium, a filmes megoldások keveredtek a fotográfiaival, a filmkamera minduntalan tovább akart mozdulni – tér és idő dimenzióban egyaránt. A korabeli sajtófotográfia esetében ezek a hatások együtt jelentek meg az újságok betördelt hasábjain. Ez a látásmód és a képtér ilyen módon történő értelmezése a mindenütt jelenlévő, tudósító szemléletű fotográfus-felfogásába illeszthető, mely láthatatlanul meglesi és rögzíti a valóságot. Munkácsi végülis nem a fotómédium feltétlen lényegéhez tartozó, elengedhetetlen magatartással tekint a dolgokra, hanem ez a szemléletmód inkább kortünet. Ezért is van az, hogy ez a felfogás a fotóművészetbe az óta sem tért vissza, s inkább a mai sajtófotó él időnként ezzel a módszerrel. A bresson-i attitűd viszont végső soron a fényképezés nagykorúságáról, igazi lehetőségeinek egyik felismeréséről szól. Arról, hogy a közvetlen dokumentarista irányultságú leképezés is lehet autonóm művészet, s egyáltalán nem véletlen, hogy az ötvenes években a sajtófotó és a dokumentarista fényképezés elkezdett külön kategóriát alkotni. S ez a fajta fénykép az ötvenes években jellemzően a street photography, majd később a szubjektív dokumentarizmus lett. Ez az újfajta képi gondolkodás természetesen visszahatott a sajtófotográfiára is, másfajta képek kellettek. Munkácsi egy korszak embere volt, de úgy, hogy annak szinte emblémája lett,
Az album a gyerekkori „tükörstádiumot” tovább követi az azonos foglalkozás, hivatás, életpálya felmutatásával, az identitás- és integritás-kereséssel. Előbbi nagy hangsúlyt kap a kortárs fotóban – Benkőnél az utóbbi jellemző. Őt az foglalkoztatja, hogy a mai egocentrikus világban hová tűntek a modern polgári társadalom eszméi: Szabadság, Egyenlőség, TESTVÉRISÉG. Ezeket keresi e sajátosan „adekvát” közegben. © Benkő Imre: Ikertalálkozó, Ercsi, 1998. „- Tulajdonképpen melyikőtök melyik a képen?A kislányok meghökkenve néznek össze.felszögezett fényképre bámulnak. Aztán újólag egymásra néznek.- Hát... - mondja Lotti határozatlanul.- Én úgy hiszem, baloldalt ültem, mikor Eipeldauer bácsi lefényképezett - véli Luise elgondolkozva.Lotte habozva rázza a fejét.Mindketten felágaskodnak a képmásukhoz.- Ja, ha ti magatok se ismeritek ki magatokat! - kiabálja Resi magánkívül, és nagy hahotában tör ki.- Nem, csakugyan magunk se tudjuk, hogy melyikünk melyik! - lelkesül Luise.”(Erich Kästner: A két Lotti. Ford. Tóth Eszter, Török Sándor) A gyerekkor emlékezetes olvasmánya – főleg a lányoké – A két Lotti, Erich Kästner lányregénye, nevelési regénye, családregénye? Ennek egyik fontos momentuma, hogy a szülők válása után az egymástól több száz kilométerre élő ikerlányok találkoznak egy nyári táborban, ahol egy fénykép készül róluk. A fotó összehozza a testvéreket, és a családot. A fotóról az írás tájékoztat,- ezt olvashattuk-, s nem a kép. Benkő Imrénél viszont a kép „helyettesíti” az írást: bár egy-egy mondat kommentálja a látványt, de azok inkább megtörik a képek „monotóniáját”, mögöttük egy-egy történettel. A regény címlapja akár a fotóalbumának borítója is lehetne. Ezen két szőke, szemüveges kislány ül egymás mellett: Kispál Judit és Zsófia. Az ikrek, mint egymás tükörképei. Még a kezük is egyformán van begipszelve, bár egyiknek a bal, másiknak a jobb keze, ahogy azt a szimmetria szabálya előírja. A sors iróniája a fotós kezére játszott: az egypetéjű ikrek közül előbb az egyik törte el a karját, majd néhány nap múlva a másik, de nem ugyanazt, hanem a másikat.A fotós azonban nem misztifikálja az ikerlétet, hanem dokumentálja. Ehhez járul hozzá az ikerkutató humángenetikus dr. Métneki Júlia előszava is. Miután Benkő Imre 27 éven át követte alanyai sorsát, útját – később újra fotózva őket. Majd tízezer képet készített, ezekből alig kétszázat válogatott kötetbe. Ez az album, ami a néző „teherbírását” tekintve sem kevés. A fotózottak hasonlóságán belül a nem azonosság felismerése próbára teszi a figyelmet – mint a képrejtvények esetében. A kultúrtörténetet több ezer éve foglalkoztatja ez a téma. Kezdve a mitológiától (Castor és Pollux, Romulus és Remus, Ézsau és Jákob) ezekre utal a bevezető szöveg, illetve a ránk hagyományozódott csillagképtől az Ikrek havában. Folytatva a klasszikus görög filozófiával, ahol Platón szerint a tükrözés tilalma minden önvonatkozást tilt. A tükröződési tilalom maga is a tükröződés megtestesítése, azaz visszaható elv. Következésképpen a tilalom ugyanannak az antinómiának a megtestesülése, aminek a kiküszöbölését célozza. A tükrözés mint szimmetria folyamat, nem pedig állapot-létében sérti magát a szimmetriát. Unalmas, mert nem tartalmaz új információt, de azért izgalmas, mert önfelszámolásával sok új információt hoz létre. Benkő mindezt tudatosan alkalmazza, amikor a szimmetriában az aszimmetriát meglátja és láttatja. Utóbbi a hármas ikrek esetében „természetadta”, főleg ha kétneműek: mint Hegedűséknél. A többinél – főleg a lányoknál – a szemekben, arcokon látni a dominanciát, a sikerességet. A tükörkép itt nem a platóni (elméleti), hanem a lacani (pszichológiai) értelemben jelenik meg, mint a gyerekkori „tükörstádium”, az én-kép kialakulásának alapja. Amikor az én a másikban keres azonosulási lehetőséget. Erre utalnak az alanyoktól idézett mondatok, amit megerősítenek azok a képek, amikor tükör előtt is fotóz ikreket, mint Nagy Emesét és Líviát, profilból, megkettőzve. Didaktikusnak, illetve hatásvadásznak tűnhetne, ha a két lány nem lenne táncos, és nem a próbaterem tükörfala előtt állna, ahol életük egy jelentős részét töltik. A háttérnek más képeken is hasonló szerepe van. Benkő főleg a saját környezetükben és nem steril, művi közegben mutatja be a szereplőit. Ez alapján tagolja az albumot: a mesterségek és munkahelyek, az otthon világa, a portrék és a találkozók fejezeteire. A dokumentálást, a mindennapiságot tartja fontosabbnak a reprezentativitásnál, a rendkívüliségnél. Az ikertalálkozók ünnepi jellege is csak arra szolgál, hogy e csoport társadalmiságát jelezze. Így a szociális kódok is (foglalkozás, társadalmi státusz) legalább olyan szerephez jutnak az esetek nagy részében (vagyis az alanyok életében), mint a genetikus jegyek, (hasonlóság, különbség) közös életutak. Identitás és integritás Az album a gyerekkori „tükörstádiumot” tovább követi az azonos foglalkozás, hivatás, életpálya felmutatásával, az identitás- és integritás-kereséssel. Előbbi nagy hangsúlyt kap a kortárs fotóban – Benkőnél az utóbbi jellemző. Őt az foglalkoztatja, hogy a mai egocentrikus világban hová tűntek a modern polgári társadalom eszméi: Szabadság, Egyenlőség, TESTVÉRISÉG. Ezeket keresi e sajátosan „adekvát” közegben. Így sorjáznak az orvos Somfay Julianna és Zsuzsanna; a muzeológus Fábián testvérek; a tűzoltó Pethe fivérek; a katona Varga lányok; az artista, légtornász Mocsári és Beri lányok; az orosz erőművész Shoustov fivérek; a stewardess Kerkuska lányok, akik a repülő alatt állva a gépen tükröződtek 1992-ben. 9 év múlva már csak a terhes Anikóról készült fotó, kezében levő képen látni Erikát, aki elrepült Amerikába. ”Ellenképe”, ahol az anyaság átszellemültsége sugárzik a Skutovits lányok arcán, mikor az egyikük domborodó hasát simogatják. Emlékezetes a Csáki lányok és a Laczka fiúk mint iker házaspárok kettőse. Drámaibb kép az öreg Papp Lukács Istváné, aki Jánost már csak közös fotójukon tudja mutatni. Benkő e kettős képekkel nemcsak az elhunytat idézi fel, de Barthest is, aki a fotót a halottkultuszból vezette le. De idézhetjük Sartre gondolatát is: szerinte a kép a jelenlét és a hiány dialektikája, a dolgok látszólagos ottléte és tényleges ott nem léte. Ez filozófiai kérdésekhez vezet. Csakúgy, mint Baudrillard gondolata a fotóról, az individuálisban rejlő duálisról mint a kettős alakról, a fantomikerről. E gondolatokat hívhatja elő az Ikrek könyve. (Vagy hasonló reflexiót válthat ki Teresa Vlckova: Kettő című sorozata, amelyről nehéz eldönteni, mennyiben manipulált, miközben Benkő a Nikon F 3., illetve a Canon F 1. és a régi orosz Horizon 202. panorámagéppel hagyományos módon dolgozott.) A riporter is – kétszeres World Press Photo díjas – önmaga „fantomikreként” kettős portrékat készített. Így az albuma róla is szól, sorrendben a hatodik, de a „te magad légy”. Első látásra kiderül, hogy a filozófiai komolyság mellett Benkőt itt sem hagyja el a humora, az ikerjelenség fonákjának bemutatásával, főleg az uniformizált öltözékeknél, de ott sem, ahol két idős hölgyet egykori képükön „ledér” táncosnőkként „leleplez”. A fotós a nézőben előhívja a lappangó, hallgatólagos tudást a megértéshez. De akik nem rendelkeznek ezzel, azokat is elvezeti albumának befogadásához. Azonban nincs nagy szükség e holt, hallgatólagos tudásra. Még a képek elkészülésének háttérismeretére sem, mivel van tárgya – és jelentése. Így a mű is kettős jellegű: egyszerre kép és jel (Sartre), a másság, a nem azonosság tolerálása, a nem azonosság azonossága – szemantikai és szocio értelemben egyaránt. Az Ikrek/Twins című kétnyelvű albumot a Magyar Fotográfiai Múzeum adta ki. A kötetben bibliográfia tájékoztat a képek korábbi kiállításairól: 2005-ben a Magyar Fotográfusok Házában, egy év múlva Berlinben, a korábbi „ikerjelenség” helyszínén. Beleértve a korábban kettészakított várost, országot. Benkő Imre: Ikrek - Twins, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2008., 223 oldal Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Az agresszív rasszizmus - gyakorlati fasizmus - joggal és könnyedén borzolja … Régóta foglalkoztat a gondolat: Szeretnék jelentkezni kortárs … Érzékeny, erős atmoszférájú képek ezek, melyek reflektálják e …
A plakáton Székely Bertalan festménye, a Kisfiú vajaskenyérrel – fejjel lefelé fordulva. Nem a nyomda ördöge tette, így lóg a LuMu falán. Ariane 5 a címe. Kié a kép? Az ecsetnyomok „durva” beavatkozást mutatnak, a gyerek karján pasztózus „barázdákat”. Közelebbről nézve tükörsima a felület. Fotóprint lenne? Megtapintva nem az. Mit lát a néző? Aki minden tapasztalatával fejre áll – mint a kép. Nem a festmény, de a festészet fordul fel? Vagy a modell, avagy a világ? Teljes cikk
A plakáton Székely Bertalan festménye, a Kisfiú vajaskenyérrel – fejjel lefelé fordulva. Nem a nyomda ördöge tette, így lóg a LUMÚ falán. Ariane 5 a címe. Kié a kép? Az ecsetnyomok „durva” beavatkozást mutatnak, a gyerek karján pasztózus „barázdákat”. Közelebbről nézve tükörsima a felület. Fotóprint lenne? Megtapintva nem az. Mit lát a néző? Aki minden tapasztalatával fejre áll – mint a kép. Nem a festmény, de a festészet fordul fel? Vagy a modell, avagy a világ? © Glenn Brown: The Great Masturbator, 2006 Amikor Glenn Brown született (1966-ban) fénykorát élte a hiperrealizmus, a fotószerű festészet. Amit bíráltak, hogy a kép elveszti eredeti jelentését, ornamentális lesz, a festészet kiürül. A reklámgrafikusból lett festő,Rosenquistúgy minősítette, hogy amit csinál, az a festészet agóniája. A fotó pedig a sírásója. A fotó(s) presztízsének növekedését jelezte, hogy abban az évben forgatta Antonioni aNagyítás(Blow-up) c. filmjét egy sztárfotósról Londonban, ami akkor a popkultúra centruma volt, s felzárkózott New York mellé. Ahol akkor már elkészültek Andy Warhol szitanyomatai a kor ikonjairól: a szexszimbólum Marilyn Monroe-ról, Mick Jaggerről (David Bailey fotója alapján), Elvis Presleyről – és Mao Ce-tungról. Fotók alapján. Mindezek hatással lehettek Glenn Brownra. Warhol, aki a fogyasztói társadalom kultikus tárgyainak (Coca-Cola, Campbell konzerv) plakátjait, azaz képi másolatát másolva keltett feltűnést, a szex- és a popbálványok fotóinak másolatával lett híres. Ezután már az lett ismert – ha csak negyedórára is –, akiről Warhol képet csinált, vagy „megcsinált”: David Bowie-t. Brown pályája – leegyszerűsítve – hasonlítható ehhez. Bath-ban tanul festészetet, majd Londonba megy. Hírnevet azzal szerez, hogy egy extravagáns, extrémitásairól is híres festő képéhez nyúl, a Dalí által megkomponáltA polgárháború előérzetéhez, amiből botrány lesz. Noha Dalí is nyúlt más képeihez, így a kisajátítót Brown kisajátítja. Dalí alapítványa beperli, a Dali-Christ című képet vissza kell vonni a Serpentine Gallery csoportos kiállításáról (1993). 7 év múlva újabb támadás éri, bár nem akkora sztárt plagizál, csak Tony Roberts dupla sztárját, ekkor már a Tate Modern igazgatója megvédi az egyébként Turner-díjra javasolt festőt, aki a díjat nem kapja meg (2000). Máskor egy könyv borítójának – Chriss FossLebegő városokcímű festménye –kisajátításábóllesz ügy, - és tesz jó szolgálatot a sci-finek. Már nincs szüksége „önreklámra”, ezért megtehetné, hogy abbahagyja. Brown nem a botránykeltéssel, a meghökkentéssel akarja felhívni a figyelmet magára, mint inkább a látás beidegződéseire, a festészet nyelvi sémáira. Ahhoz a fiatal brit művész (Young British Artists) generációhoz tartozik, akik a nyolcvanas évek végén tűntek fel, mint például Tracey Emin, Mark Wallinger, Mona Hatoum, vagy a Turner-díjas Gilliam Wearing (1997) és Keith Tyson (2002) – és megkérdőjelezték a festészet létjogosultságát.* Brown is ezt teszi, de másképp, amikor más képet csinál az eredetiből. Másodlagos képpel dolgozik, nem az esztétikai minőség értelmében, bár Dalí, Rembrandt, Picasso, Kooning, Bacon mellett azoktól, és a giccsből is merít, hanem technikailag értve. A képek nyomtatott reprodukcióját használja, azok tökéletlenségét – a színeket, a tónusokat – korrigálja. A másolat mását kreálja fotó, illetve nyomdai eljárások során, eljutva az elvontságig, amikor a kép kiürül. A Nagyítás című filmben a nagyítás során is, mikor újabb rétegeket vesznek le a filmről, eltűnik a kép, olyan lesz, mint az absztrakt festmény. Brownnál az egymásra rétegeződés során történik valami hasonló. Ő a fotográfia nyelvét a festészet hagyományos módszereivel gyúrja egybe. Miként az eredeti képet a saját átiratával (mash up). Brownt a fotórealista művek ihlették, hasonlóan ahhoz, amikor korai munkáiban kis térmélységet imitált. Nála a fotó a másolat tárgya, mivel a festés folyamata érdekli, eltávolodik az alkotótól, közvetett kapcsolatot keresve. A kezdetet a kép megtalálása jelenti. Műhelytitkairól így vall: Az „eredetiből” való kilépés már akkor megtörténik, amikor kitalálom a festményt, és csak a befejezésével ér véget. A munka vége felé sokszor igen radikális dolgok történnek. Ha időközben új irányt találok egy festménynek, előfordul, hogy az előzőleg hetekig készített munkát átfestem. De általában elmondható, hogy a festmény csontváza már a festés megkezdésekor kész.” Egykori műterembérlő társa, Michael Stubbs, Brown módszeréről annyit árult el, hogy a kilencvenes években a reprót xeroxon másolta, majd manipulálta, azután újramásolta, és azt alátétként, alapként használta a festéshez. Ma szkennel számítógépen, amit Photoshoppal manipulál: színt változtat, vág, forgat, nyújt. „ A Photoshop kiváló terep ahhoz, hogy képekkel játszunk: forgathatjuk, nyújthatjuk, görbíthetjük őket,kivághatunk belőlük stb. Aztán a képekbe bele is rajzolhatunk, festhetünk, fújhatunk rájuk, és másolhatjuk őket, vagy akár több képet is összemontírozhatunk. Rengeteg minden történik a számítógépen és fontos megjegyezni azt is, hogy bármilyen időközben felmerülő ötletet vagy változást el tudunk menteni, vagy akár ki is törölhetjük őket. Ez arra bátorít, hogy sok mindent kipróbáljak. Bár nagyon szeretem a Photoshopot, mindig az az érzésem, hogy a rajzok pontosságával, finomságával és gazdagságával szemben mégiscsak egy elefánt a porcelán boltban.” – mondta egy beszélgetésben Laurence Sillarsnak. Az eredeti ecsetvonásokat eltűnteti finom ecsettel, erős gesztusokat használ ott, ahol nem volt. „Minél közelebbről nézzük az ecsetvonásokat, annál közelebb kerülünk a festőhöz. Bálványozom az ecsetnyomokat, csodálni való tárgyként bánok velük, majd végül kifigurázom őket. Hamisak.” © Glenn Brown: The Tragic Conversion of Salvador Dalí, 1998 Brown munkáiban egyszerre van benne a fantasztikum és a groteszk, a humor lehetősége (…Bölcs humor – Fragonard utánzatának címe) a morbiditás – az Öld meg magad kép bájos születésnapi csokrában, a virágok képezte szemüregben; a csonkolásokban, a négyujjas lábban (Osmond család), levágott kezekben, egészen A szervdarálóig – és tovább a levágott fejű aktig: Magritte parafrázisának a Modern mozgalom címet adta. A válogatásban a pusztulás dominál, a Csömörtől (Bacon utóérzés) a halálig: Amikor megtudtam, hogy anyám meghalt; Sekély halál; Kis halál és a többi portré a Szenvedj igazán csontkoponyájáig (2007). Motívumai emlékeztetnek Greenaway filmjeire (Számokba fojtva, ZOO) vagy Witkin fotóira. Brown munkáit kapcsolatba hozzák a konceptuális művészettel: a festészet folyamata foglalkoztatja, s a technikáját akarja „eltüntetni”; részben emiatt a kép mögötti „titok” miatt, illetve a képmás/másolat okán a szimulákrumot is említik vele kapcsolatban, hivatkozva képeire, ami foglalkoztatta is. Kérdés, hogy a képei besorolhatók-e, és hova a baudrillardi osztályozásban. Azaz: a mély realitást tükrözve a jó megjelenítés fázisába tartoznak; vagy elleplezve, torzítva a mély realitást, a rontás szintjén a gonosz megjelenítésbe sorolhatók; vagy a realitás hiányát leplezve csak játssza a megjelenítést, a varázslat szintjén. Végső fázisban már nincs kapcsolatban a realitással, megjelenítéssel: önmaga szimulákruma. Vannak, akik kételkedve fogadják Brown munkáit, mintha az utóbbi két szintet látnák benne. Erre példák lehetnek a külön helyet elfoglaló rézkarcai: Rembrandt-ot és Lucien Freudot idézve. E sorozatokon jól érzékelhető az egymásra rétegzettség. Mindegyik paszpartuján a szignó és a sorozatszám. Más kérdés, hogy ezeket a kiírás ellenére sem mindenki tekinti rézkarcnak. Aki nem hiszi, járjon utána – április 11-ig megteheti. *A csoport Budapesten is bemutatkozott a Műcsarnokban rendezett Macro/Micro kiállításon (2003). A hivatkozások, idézetek a Glenn Brown katalógusból származnak. Tate Liverpool, 2009. – Ludwig Múzeum, 2010. Ludwig Múzeum: Glenn Brown (2010. február 06. - 2010. április 11.) LUMÚ: Glenn Brown katalógus/kis füzet Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Ajajj, a baj nagy! Miklós idézeteiből egyértelműen kitűnik, hogy Hevesy … Kedves Miklós! Javítottam írásodban az inkriminált részt/"idézetet … Kedves Eszter! Hevesy Iván: A Magyar fotóművészet története cím …
Unique photographic workshop with a member of Magnum Photos Lecturer: Chien-Chi Chang (Thaiwan) For more info click here Workshop: Fourplay Organizer: Central European House of Photography, www.sedf.sk Lecturer: Chien-Chi Chang (Thajsko) Date: 6. – 7. 11. 2010 Workshop Fee: 130 Euro Contact: Mgr. Art Veronika Paštéková veronika.pastekova @gmail.com, 0905 127 185 Magnum Photos Two years after Second World War was founded the world's most prestigious photographic agency. It was formed by four photographers - Robert Capa, Henri Cartier-Bresson, George Rodger and David "Chim". Now is is most well-known cooperative agency with offices in London, Paris, Tokyo and New York with members from all over the world. To become a member is a great honour for any photographer. . Lector of the workshop Fourplay Chien-Chi Chang is a Taiwanese photographer and member of the Magnum Photos agency. He has worked for The Seattle Times and The Baltimore Sun. Chang has documented the life of illegal immigrants in New York's Chinatown, but he is also known for documenting his homeland of Taiwan. He won the W. Eugene Smith Fund for Humanistic Photography in 1999. He makes manifest the abstract concepts of alienation and connection. “The Chain,” a collection of portraits made in a mental asylum in Taiwan, caused a sensation when it was shown at La Biennale di Venezia (2001) and the Bienal de Sao Paolo (2002). The shocking, nearly life-sized photographs of pairs of patients literally chained together resonate with Chang’s jaundiced look at the less visible bonds of marriage. The inmates, numbering about 600, are mentally ill patients no longer recognized by their families. The mental institution's inmates work on the island's largest chicken farm, often chained together in pairs, separated only when they sleep. You can also visit the Chien-Chi Chang`s exhibition “The Chain”at the gallery Medium from 5 th November to 12th December 2010 as part of the Month of Photography Festival. Workshop: Fourplay Topic: The realization of a relationship between the photographer and the photographed lies in four scenarios; 1) how the photographer perceives his/her subject 2) how the subject perceives himself/herself 3) how the subject wishes to be perceived in front of a camera 4) the photographer's ability to transfer his/her perception via a camera The 2-day Workshop consists of the following A: Visual Exercises. Workshop participants are required to bring their camera (laptop recommended) for the class. It´s an exercise to challenge their limits to a newer ground in photography. B: Portfolio Critique. It is unforgetable oportunity for participants – they are expected to bring their portfolio for an one-on-one portfolio review and critique. C: Multi-media. We will look at 6 to 10 pieces of Magnum In Motion and story, video editing process behind each piece. In this workshop, the participants are expected to photograph and be photographed under the most demanding conditions through six visual exercises. The goal is to achieve a deeper understanding of portraiture and to liberate a photographer's vision. Who should apply? Working photographers, university photography students, and/or serious photography enthusiasts. Schedule Saturday: 9:30am Meeting at the Central European House of Photography, workshop exercises until approximately 5.30pm Sunday: 9:30 meeting at the Central European House of Photography, workshop exercises and review until approximately 5.30pm Requirements: a digital camera Recommended: a laptop
© Színügyek FFS Szerda - Színügyek Eperjesi Ágnes vetítése, többek közt a Színügyek című, tavaly párhuzamosan futó hármas kiállítás anyagából. Az előadást közvetítjük az interneten a FotoKlikk konferenciaszobájában, így azt távolról is megtekintheted. Így lépj be: http://www.fotoklikk.hu/aktualis/belepes-konferenciaszobába http://www.ffs.hu/ http://artbazis.hu/
© Andre Kertesz: Elizabeth and I, Paris 1931 A BMW - Paris Photo Prize 2010, azaz a Paris Photo fődíjasát 20 fotográfus közül választják ki, aki között két magyar is van: Erdei Krisztina http://www.fotografus.hu/hu/fotografusok/erdei-krisztina és Ősz Gábor, Amszterdamban élő fotográfus http://www.gaborosz.com/ További információk a Paris Photo-ról: The world's premier fair for still photography Spotlight on Central Europe For its 14th edition, Paris Photo in 2010 has invited five Central European countries* as guests of honour: Czech Republic, Hungary, Poland, Slovakia and Slovenia. The project features four main components: a focus on major historical and contemporary figures in the General Section, a look at the emerging scene in the Statement section, a video programme "Transition Times: video art from Central Europe" designed by the Ludwig Museum, Budapest / ACAX (Agency for Contemporary Art Exchange), and lastly, a series of talks on the photographic scenes of the featured countries. Alongside that focus, three exhibitions, the BMW - Paris Photo Prize, the SFR - Young Talents competition and for the first time, Leica Camera, contribute to the renewal of contemporary photography and the discovery of new talents. Lastly, the book signings programme unveils a growing number of new publications that will be launched during the fair. Paris Photo 2010 coincides with the 30th anniversary of the Mois de la Photo which makes Paris the epicentre of international art photography with 73 exhibitions and special events organised throughout the city. * Spotlight on Central Europe benefits from the support of the Hungarian, Polish, Slovakian Institutes, the Czech Centre and the Slovenian embassy in Paris as well as the City of Prague, Slovakia's Ministry of Culture and Tourism, the Adam Mickiewicz Institute, Slovenia's Ministry of Culture and the National Cultural Fund of Hungary. The video project "Transition Times: Video Art from Central Europe" is supported by Philips. In Paris during Paris Photo, there is a rich program of exhibitions. HSBC France, Paris Photo partner presents: "East Side Stories - Chroniques d'Europe centrale" - At HSBC France, 103 Avenue des Champs-Elysées - 75 008 Paris - from November 11th to 26th, 2010. http://www.parisphoto.fr/
Megérkezett Budapestre Munkácsi Márton – most életmű kiállítás formájában. Személyesen, csillogó amerikai limuzinokon tette ezt régen jónéhányszor. Nem szakadt el soha Magyarországtól, szeretett visszajárni, feltöltődni hazai ízekkel, sütkérezni a kíváncsi tekintetekben. Teljes cikk
A kiállítás nem előzmény nélküli. Gondolunk a Fekete & fehér tárlatra (2007), amelyen Lucien Hervé épületfotói, Türk Péter fenoménjei is szerepeltek az elvont festmények, (számítógépes) grafikák, „szobrok” mellett. Szinte észrevétlen a különbség közöttük, elmosódnak a határok a manuális és az apparatív, a grafikai és az optikai kép között. (A rendező művészeti Egyesület nevében ezért is szerepelhet a Nyílt Struktúrák szó.) Teljes cikk
Nyílt titok, hogy a Paris Photo nem egy kiállítás, hanem vásár, sőt még annál is több: egy olyan elmulaszthatatlan esemény, ahol a fotográfia nemzetközi szereplői (kurátorok, állami és magángyűjtemények vezetői, kritikusok, kereskedők és gyűjtők) és a médium szerelmesei gyűlnek össze minden évben és ahol fontos felfedezésekre, gyümölcsöző találkozásokra, meghatározó beszélgetésekre és eladásokra kerül sor, s mindezek egy kicsit a jövőt is meghatározzák. Teljes cikk
A kurátori koncepció elismerést érdemel, a kiállított anyag egységes, történetileg beágyazott, ugyanakkor számos hivatkozással bír napjaink népszerű témái felé, legyen az médium- vagy társadalomkritika, avagy a személyes narratívák ügye. Teljes cikk
A tartalomból: BACSKAI SÁNDOR: A magyar volt az első nyelv, amit megtanultam – beszélgetés Barbara Gluckkal JEROVETZ GYÖRGY: A phasebook mint eszme – Kádár Levente és Károlyi György képei GROZDITS KÁROLY: A HÚStékozló fiú – Fákó Árpád PFISZTNER GÁBOR: Hova tovább... – Fotós diplomavédés és kiállítás a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen SOMOSI RITA: Mire elég három év? – Az első fotográfia szakos alapképzések végzősei SOMOGYI ZSÓFIA: In concreto... – A személyes fotó elméleti vonatkozásai, 3. rész BAKI PÉTER: A fény hírnöke – Bátorfi Andrea KEMENESI ZSUZSANNA: Mese, mese – Ofer Wolberger PFISZTNER GÁBOR: A meséken innen.Vagy túl? – Kortárs dán fotóművészet Budapesten ANNE KOTZAN: Fényképek Kasselban, a documenta otthonában – III. Nemzetközi Fotóalbum Fesztivál 2010. május 13–16. SOMOSI RITA: Az idő mindent megszépít – Voyeurizmus és művészfotó viszonya a Tate Modern kiállításán SZARKA KLÁRA: Kétszeri újrakezdés – Várkonyi László (1906–1975) újra felfedezése FARKAS ZSUZSA: Ki fényképezhette a királyt? FEJÉR ZOLTÁN: photokina harmincegyedszer FEJÉR ZOLTÁN: Nikon gyűjtés MONTVAI ATTILA: Kapitalista realizmus? Adobe obscura? – Egy fotográfus a fotográfiáról – második rész TÍMÁR PÉTER: Könyvespolc Summary
© Borsay Márti A 2010-es XVII. Esztergomi Fotográfiai Biennáléra a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója 10 tagjának munkáit válogatták be: Bakonyi Bence, Borsay Márti, Ember Sári, Hermann Gábor, Horváth Árpád, Krajnik István, Mag Krisztina Szilvia, Mohácsi Ildi, Telek Balázs, Váradi Viktor A kiosztott 7 díjból: Borsay Márti kapta a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (és az EFB) fődíját, Váradi Viktor a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete díját, Telek Balázs a Kolta Galéria díját, Ember Sári a Morzsák Galéria díját, és Horváth Árpád a Magyar Fotóművészek Szövetsége díját kapta meg. A munkák megtekinthetők: XVII. Esztergomi Fotográfiai Biennálé Magyar Nemzeti Múzeum Esztergomi Vármúzeuma Esztergom, Szent István tér 1. 2010. szeptember 18. - 2010. október 17. http://esztergomkultura.hu/efb2010/ http://www.ffs.hu/aktualis/ffs-sikerek-xvii-esztergomi-fotografiai-bienn...
© Czigány Ákos : Egek - hommage à Hiroshi Sugimoto (2010) Czigány Ákos FFS tag és Alexis Cordesse nyerte megosztva a 2010-ben a rangos Lucien Hervé és Rudolf Hervé díjat. A díj elnyerése komoly egyéni siker, de az FFS és a magyar fotográfia nemzetközi sikere is egyben. http://prixherve.com/PRIX_laureats_2010.html http://exponto.spavia.com/ http://www.ffs.hu/aktualis/czigany-akos-nyerte-2010-es-lucien-herve-es-r...
Egy párizsi ámokfutás, egy ál-land-art project, klasszicizálódó, mégis kortárs fotóművészeti műfajok, teregetési jegyzőkönyv és egyéb furcsaságok: seregszemle az FFS legutóbbi kiállításáról. Meg sem lepődöm, hogy a kiállítás a Felhőgyár elnevezést kapta. AFiatalok Fotóművészeti Stúdiójánaklegutóbbi kiállítása válogatás a szervezet tagjainak legfrissebb anyagaiból. AFelhőgyáraz egyes alkotók sorozatmunkáit mutatja be: részben komplett anyagokat (mint Gáldi Vinkó Andrea és Szombat Éva közös munkája) részben már meglévő sorozatok egyes darabjait (Dezső T. Tamás, Misetics Mátyás). A Mai Manó Házban kiállított képek között akadnak olyanok is, melyek éppen folyamatban lévő, hosszabb lélegzetvételű projectekbe engednek bepillantást (Váradi Viktor, Kudász Gábor Arion), és találunk „nyitott szerkezetű” sorozatokat is, amelyek a jövőben szabadon bővíthetőek és folytathatóak (pl. Hermann Gábor, Mohácsi Ildi, Péter Ildikó sorozatai). Personal diariesA sorozatok egyik metszéspontja a privát világ létrehozására irányuló szándék és alkotói magatartásforma. Mindez személyes élmények dokumentálásán (Péter Ildikó), rekonstruálásán (Váradi Viktor), egyéni rituálék rögzítésén (Porkoláb Zsófi) keresztül, virtuális ének megteremtésével (Gáldi Vinkó-Szombat) következik be. Péter Ildikó sorozatát personal diarynek nevezi, de a naplóműfaj különböző sajátosságai dominálnak az említett sorozatok mindegyikében. Péter IldikóThe trip című sorozata a személyes fotó klasszikus forgatókönyvére épül: utazás közben megtörtént események, bejárt helyszínek rögzítésére. Visszafogott, lírai hangvételű sorozatából azonban épp az eseményszerűség, a külvilág emberi jelenléte hiányzik; az alkotó kiragad egy-egy részletet a tájból, hajnali háztetőket, homokos tengerpartot, bevetetlen ágyakat dokumentál. A rögzített helyzetek és események tipikusak, bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek, ezért sorozatát kettősség jellemzi: bár a képek és a hozzájuk írt szövegek konkrétak és személyesek, mégis az időtlenség és a személytelenség jegyeit hordozza magán. Porkoláb ZsófiTeregetési jegyzőkönyvébena naplóírás mint tevékenység mindennapos, katalogizáló jellege a domináns. A személyesség egy saját maga által megteremtett rítus formájában jelentkezik. A „szakrális jellegű” aktus (ő maga nevezi így) meglehetősen profán módon kerül megörökítésre: a kiteregetett, száradó ruhákat különböző perspektívából fotózza, s képeit egy vízszintesen kifeszített molinón geometrikusan, hosszúkás sorokba rendezi el. Az önmeghatározás kérdése – klasszikus naplóvezetési szokás – legdirektebbenVáradi Viktorsorozatában vetődik fel, még akkor is, ha munkájának hangneme eltávolodik a napló vallomásszerű, lírai tónusától. A múltam határoz meg engem? részlet Öndefiníció című „fotográfiai vállalkozásából”, melyben Váradi adekvát módon saját életéből keresi a választ: saját „élettörténetét” dokumentáló, Super 8-sal felvett filmekből kattint és válogat. A mozgóképekből kifotózott állóképeknél Váradi meghagyja a képkockák filmszerűségét, a film mozgásának egymásutániságát, s ezzel többnyire humoros kompozíciókat hoz létre – „töredezett énképeket” – melyek épp a felvetett kérdés költőiségét ironizálják. Gáldi Vinkó Andrea és Szombat Éva közös munkájukban virtuális alteregókat teremt. Az Ív&Candie’s Wonderland „kifordított, külső használatra szánt napló”, a blogolás és a netkultúra jellegzetes eszközeit használja fel. A Mai Manó-s kiállításonÍv&Candiekülön szobát kap, ahol vörös szőnyeg vezet a fotósikonnal,Martin Parr-ral (!) készült közös fényképig. A giccses aranyrámába foglalt képet – hozzá illő módon – a rózsaszínűre festett fal közepén helyezik el. (Újabb geg: a képetEliott Erwittkészítette.) Ív és Candie világa „wonderland”, ahol „minden buli és cuki”, Párizs a divat és a sztárok európai fővárosa. Ugyanakkor az alkotópáros erős iróniával kezeli a fogyasztói kultúrát (és benne persze magukat is): üzenetükben találunk egy kis kultúrakritikát, egy csipet nyugat- és vizuálkritikát, mindezt vállaltan csajos, Szex és New York-os infantilizmusba oltva. Mások életeA nyilvánosság előtt zajló privát életből csak egy ugrásDezső T. Tamássorozata: a Képpárok mások életét sajátítja ki. Az internetes társkeresők oldaláról lementett képekből, ön-reprezentációkból hoz létre virtuális partnereket, s eközben sikerül valami nagyon tipikusra rámutatnia: a társadalom egy olyan szegmensére, akik ennek a mesterségesen létrejött jelenségnek a résztvevői. Dezső képeinek szereplői döbbenetesen jó karakterek, tipikus ruhákban és szituációkban, jellegzetes értékrenddel. A netről lementett és felnagyított, rossz minőségű képek is erre a sivár életformára utalnak – követve aruff-ihagyományt,Hermann Gábormobiltelefonnal készített sorozatához hasonlóan. Klasszicizálódó kortárs műfajokA kortárs fotóművészet egyik jellegzetes, mára már klasszicizálódott műfaja a parafrázis, az FFS két tagja is alkalmazza munkájában ezt a formanyelvi eljárást.Borsay Mártiartisztikus sorozatábanHiroshi Sugimototengerről készített képeit (képsorozatát) parafrazálja. (Borsay háromrészes munkájában egy füzet lapjait életleníti el, az első képen látható, füzetlapra írt sorok („kék kék kék”) az utolsó lapon elmosódnak, s egy tengerparti táj látványát idézik meg.)Erdős GáborCaravaggio-parafrázisa viszont mély társadalmi aktualitást hordoz; nehéz elmenni a Mária halála mellett anélkül, hogy az elmúlt egy év romagyilkosságai ne jutnának eszünkbe. Erdős Caravaggio festményének csak két, központi karakterét tartja meg, szereplőit saját életkörülményeik közé helyezi, saját ruháikba öltöztetve, amit feltűnően ellenpontoz a Caravaggio-féle klasszikus kompozíció és teátrális póz. A Muzsikusoknál Erdős a színpadiasságban még messzebbre megy: további elidegenítő elemként vörös és fehér leplet teker a tetovált, műanyag-melegítős roma fiúkra. Egy másik klasszikusan kortárs képzőművészeti műfajra, a land artra reflektálMohácsi Ildi„Talált Land Art” című projectje. Sorozata „mintha land art”: Mohácsi képein az ember által – ipari célra – kivágott, megfestett fák szimmetrikus, harmonikus sorokba rendeződnek, mintha az emberi kéz művészi igénnyel rendezte volna el őket. Globál-fotóKudász Gábor Arion és Misetics Mátyás sorozataiban az alkotói szándék átfogó és aktuális társadalmi kérdések felmutatására irányítja a tekintetünket – s ahogy tőlük ezt megszokhattuk –, a reprezentáció nem a „témához hagyományosan illő”, klasszikus formanyelven következik be.Misetics MátyásVillage című sorozatában hajléktalanok erdőszéli bunkereit fényképezi, de a dokumentarista megközelítés helyett a megrendezett fotó formanyelvét választja. Mintha nem is valódi helyszínen, hanem egy film forgatási helyén járnánk: Misetics az éjszakai sötétségben mindent bevilágító reflektor használatával szinte bántóan élesen és aprólékosan tárja fel a hajléktalanok koszos és szemetes, rendezetlen világát. Sorozatának hangulata Twin Peaks-esen nyomasztó, az erdővel körülvett tér szürreálisan üres és elhagyatott. Kudász Gábor Arion-t Közép-közép című sorozatában a „középosztálybeliség” kérdése foglalkoztatja. A konvencionális, középosztálybeli értékek és szabadidős tevékenységek Kudász sorozatában szokatlan, nem tipikus szituációkban jelennek meg, ezzel is érzékeltetve az alkotó „kritikus szemlélő és résztvevő” pozícióját. © MaiManoHouse: Erdős Gábor (FFS) interjú a Mai Manó Házban (Felhőgyár, 2010) A Felhőgyár ugyan nem tematikus kiállítás, a termeket végigjárva mégis szépen kirajzolódnak azok a tematikai hasonlóságok és a formanyelvi különbségek, amellyel az alkotók az adott társadalmi, identitásbeli, művészeti kérdésekhez hozzányúlnak. Csak az odanyúlás mértéke és minősége zajlik különböző szinteken és más-más sebességgel. Mondhatnánk: mint egy gyárban – de a Felhőgyár az alkotók naprakész és koncepciózus munkáinak köszönhetően nem egy „szalagmunkás kiállítás”. FelhőgyárFiatalok Fotóművészeti StúdiójaMai Manó Ház, André Kertész Terem2010. június 3. – június 27. Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Nem értem, hogy egy mű befogadásánál, értelmezésénél mennyiben … Kedves Tibor! Rád gondolva említettem meg a spirituális művészetet, de … Kedves Márti! Én nem a kiállításhoz szeretnék hozzászólni a …
Firenzéről világszerte mindenkinek egyaránt a reneszánsz, vagy annak a születése jut eszébe, esetleg a toszkán dombok villái és ciprusligetei. Erre kívánok rácáfolni -- vagy talán annyira mégsem. Teljes cikk
© RENCONTRES D'ARLES 2010 HEAVY DUTY & RAZOR SHARP By François Hébel, director of the Rencontres d’Arles. The Rencontres d’Arles 2010 feature six trails: through Argentina, rock music, and film photography; with the friends of the LUMA Foundation; one about handovers; and a sixth on prison life. This edition enjoys the expertise of twenty curators – heads of leading international institutions, artistic directors, and collectors. Each trail begins with a guest of honour or an emblematic show. THE ARGENTINA BICENTENARY CELEBRATION TRAIL The great visual artist León Ferrari is the Rencontres d’Arles’ guest of honour. The Venice Biennale awarded him its 2007 Golden Lion for a foreign artist. And after exhibitions at New York’s Museum of Modern Art and the Reina Sofia Museum in Madrid, his work will receive its first French outing at the Rencontres. The pretext for this retrospective is his subversive tweakings of photographs and postcards. Staged in the Chapelle Sainte-Anne by Argentinian curator Andrés Duprat, the exhibition consists of installations, drawings and sculptures that express the artist’s anti-clericalism and distrust of dictatorships. Contemporary Argentinian photography, poised between the difficult and painful rendering of recent history and the search for a “Latino” identity, is represented here by five other artists in the Pavillon des Forges at the Parc des Ateliers: Leandro Berra, Marcos Adandia, Gabriel Valansi, Marcos Lopez and Sebastiano Mauri; and also elsewhere with Oscar Bony and Augusto Ferrari (both Film Photography Trail) and David Lamelas (Rock Trail). THE ROCK TRAIL In 1986, on Alain Dister’s initiative, the Rencontres d’Arles invited all the photographers covering the world rock scene. The “Rock et Photo” programme marked a festival turning-point. But interest in photography today is more complex than a mere roll-call of photographer-fans. This year, we wanted to consider the relationship between rock music and photography, through: Mick Jagger, the most-photographed artist, who agreed to let the Rencontres create the first-ever exhibition retracing his career, as seen by the greatest portraitists, at the Eglise des Trinitaires. © LCM: Rencontres d'Arles 2010 : Mick Jagger à l'honneur ! I Am a Cliché: Echoes of the Punk Aesthetic, illustrating punk rock’s influence on photographic and video creation from the Sixties to now, through the work of twenty artists chosen by Emma Lavigne, curator of contemporary art at the Pompidou Centre. Photographer Jean Pigozzi gives Arles an exclusive peek at 40 years of his excellent shots of the jet set, with whom he partied and travelled, in a selection by his publisher Pascal Dangin. On this occasion an evening event devoted to high-society photographers, directed by Jean-Jacques Naudet, will be held at the Théâtre Antique. A retrospective of 40 years of portraits by French pop and rock specialist Claude Gassian will be presented as an exhibition at the Atelier de Maintenance and as an evening screening at the Théâtre Antique. THE FILM PHOTOGRAPHY TRAIL The rise of digital has caused the demise of certain methods and types of film. The Rencontres d’Arles 2010 have decided to spotlight the aesthetic consequences of these technological changes. Unjustly-unsung Austrian Ernst Haas, the first photographer to harness Kodachrome’s fantastic potential, will show work selected by Bill Ewing, director of the Musée de l’Elysée in Lausanne. The photographic shooting gallery: amazing self-portraits with rifle, taken by anonymous individuals and celebrities on fairground shooting stands in the mid 20th century, and their singular re-appropriation by contemporary artists. With the participation of Erik Kessels, SHOOT! Existential Photography is curated by Clément Chéroux, photography curator at the Pompidou Centre. At the Palais de l’Archevêché, François Cheval, director of the Musée Nicéphore Niépce in Chalon-sur-Saône, has carte blanche to show multimedia tools – in the form of creations on first-ever display – that explain the photographic practices of the past. The Espace Van Gogh venue hosts: A selection from the Polaroid collection, which is in jeopardy of being scattered. The only collection to record the entire history of a photographic practice. it was initiated by Edwin H. Land when he marketed his process in 1947. The last darkrooms around the world have been poetically photographed by Quebecker Michel Campeau. Photomontage for political ends in China, from the 1950s to ‘70s: 130 photographic doctorings and their original documents, found during a five-year search, and then dissected, by Chinese artist Zhang Dali. The Tapestries Room of the Cloître Saint-Trophime stages moving shots of Argentinian Augusto Ferrari, father of León. These served to prepare for the painting of murals at San Miguel Church, Buenos Aires. Selected by Andrés Duprat. THE FRIENDS OF THE LUMA FOUNDATION TRAIL This summer, the LUMA Foundation will provide a status report on the ambitious, generous project to rehabilitate the Parc des Ateliers, conceived primarily by architect Frank Gehry and landscapist Bas Smet, and initiated and sponsored by Maja Hoffmann alongside the PACA Regional Council and the City of Arles. For the 2010 Discovery Award show at the Atelier de Mécanique, the Rencontres d’Arles are inviting the five members of the LUMA Foundation’s “core group” to nominate the fifteen exhibitions that will compete for the 25,000 euros prize. The group itself comprises artists and curators from the international contemporary-art community: Tom Eccles, executive director, Center for Curatorial Studies, Bard College, New York; Liam Gillick, artist and faculty member, School of the Arts, Columbia University, New York; Hans Ulrich Obrist, co-director of exhibitions and programmes, Serpentine Gallery, London; Philippe Parreno, artist; and Beatrix Ruf, director/ curator, Kunsthalle, Zurich. The LUMA Foundation, which has supported the Discovery Award and the two Book Awards since 2002, has now instituted the LUMA Award, which carries the same prize money as the Discovery Award. The 2010 winner will be chosen by Fischli & Weiss from among the fifteen nominees on show; these two marvellous artists will also present an exhibition of their recent work – an exploration of art, laced with ambiguity and humour, that epitomises their talent. Luke Fowler is invited by the LUMA Foundation to exhibit work at the Hôtel du Cloître. THE CHANGEOVER TRAIL Film-maker Marin Karmitz, in collaboration with Christian Caujolle, presents the first-ever showing of his exceptional collection of direct photographs, videos and installations using photography, at the Eglise des Frères Prêcheurs. His approach, which connects eras and practices, is unusual for its long-term accompaniment of a dozen artists rather than sweeping a period or genre. Karmitz, who has became friends with the artists whose work he collects, acquiring certain series and so easing their production. This collection is emblematic of how practices, from direct photography to installation, have evolved. It establishes links between the increasingly varied worlds that make photography so fascinating. It is the headline show in this trail of work by young emerging artists, investigating the possible avenues that photography can travel. France 14 was conceived in Arles by 14 guest photographers on Raymond Depardon’s programme in 2006. At the Abbaye de Montmajour they offer their own perspective on France, echoing the show scheduled this autumn at the French National Library about Depardon’s five-year public assignment. The Couvent Saint Césaire, a new venue magnificently restored and made available by the City of Arles, bring together young artists in reGénération2, featuring work by art and photography students from around the world. The project opens simultaneously at the Musée de l’Elysée in Lausanne and in Arles, thus celebrating the handover by the Swiss institution’s current director William Ewing to Sam Stourdzé, both friends of the Rencontres. The SFR Young Talent Award is an interactive selection that has quickly fostered the emergence of young artists. Its judging panel is chaired this year by Isabelle Muñoz. Paolo Woods explores the role of documentary photography today through his portraits of Iranian families in parallel to the events in Tehran, covered by protesters using mobile phones and Twitter. Venue: Salle Henri Comte. At the Grande Halle, the National School of Photography shows a selection of work by its 2010 graduates, and this summer we play host to new director Rémy Fenzy, who succeeds Patrick Talbot. The 2009 winner of the Photo Folio Review, Lea Golda Holterman, will show work at the same venue, supported from Fnac. THE PROGRAMME IS COMPLETED BY VARIOUS OFF-TRAIL EVENTS Télérama magazine will celebrate its sixtieth anniversary at Arles with more than 3,000 covers, evidencing its successive editors’ attention to creative quality. The annual “Clicks and Classes” programme, produced in schools with the Ministry of Education. The National School of Photography in Arles will show work by seven artists travelling through town and country, at Galerie Arena. Le Méjan shows artists recently published by Actes Sud, and pays tribute to photo developer and printer Picto on its sixtieth anniversary, at Le Magasin Électrique. The extended opening week means we can fit in more platform events with artists and curators. A colloquium, coorganised with Connaissance des Arts and featuring experts from many different backgrounds, will ask whether the photography/contemporary art distinction still makes sense. The Night of the Year returns to the city centre; there will be more workshops, with higher capacity; the Photo Folio Review will run throughout the opening fortnight; and “Back to School in Images” will welcome nearly 10,000 young visitors and their teachers, thanks to the week-long festival extension in September. Lastly, becaus
© Oliver Reita: SIEBER, 2007 Július 16. péntek, 19:00 Lumen Galéria, 1088 Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2. Vendégek: Mark McPherson, Katja Melzer, Katrina Schwarz Hijacked Volume 2: Ausztrália / Németország Szerkesztők: Mark McPherson, Ute Noll, Markus Schaden Szerzők: Alasdair Foster, Bec Dean, Bill Kouwenhoven, Daniel Palmer, Katja Melzer, Katrina Schwarz, Uta Daur „Civilizációnk vékony jégrétegként feszül a káosz mélységes óceánja felett.” – Werner Herzog A Hijacked 2 változatos és provokatív válogatást mutat be az ausztrál és német új fotográfia alkotásaiból. Az antológia eltörli a művészek, a szakma és a fiatal tehetségek közt húzódó hagyományos határokat, és a kortárs fotóművészet jövője felé mutat. A Hijacked 2 Ausztrália és Németország fotóművészetének átfogó és terjedelmes kivonata, és egyben az első, amely körvonalazza a két ország jelentékeny művészeti és társadalmi-kulturális kapcsolatát. Az első kiadvány, a Hijacked 1 – Ausztrália és Amerika hatalmas sikerén felbuzdulva a Hijacked 2 32 német és ausztrál kortárs fotós különféle irányú tehetségét és nézőpontjait vonultatja fel. Az ifjúság, a „határok meglovaglói”, a „peremterületek lakói” ábrázolására és bemutatására összpontosító Hijacked képi világának rétegei egyszerre megidéznek és konfrontálnak, álomszerűek és zaklatóak. Egyedülálló kétoldalú vizuális művészeti antológiaként a Hijacked arra ösztönzi az olvasót, hogy együtt szemléljen két társadalmilag eltérő és összeegyeztethetetlen fotográfus-nemzetet. Németország és Ausztrália egymás mellé helyezése párbeszédre késztet, kapcsolódási pontokat vet fel, és dekonstrukcióra invitál. Egyedi teret hoz létre, amelyet egyaránt jellemez a kortárs fotográfiai gyakorlat, illetve a dokumentáció, annak hagyományos céljaival és képformáló technikáival, és mint ilyen, rendkívüli betekintést nyújt az alakuló, és egyébként megfoghatatlan korszellembe. Az antológia kiadója és szerkesztője, Mark McPherson, erősen kortárs beállítottságú és nemzetközileg elismert szenvedélyes kurátor. Jelenleg pályájuk elején levő, illetve már megalapozott karrierű művészekkel, kurátorokkal, írókkal és fotográfusokkal munkálkodik együtt további Hijacked projektek létrehozásán. E rendhagyó projektek a kortárs ausztrál és nemzetközi fotográfusok között folytatott alternatív kulturális és művészeti eszme-, illetve tapasztalatcsere hálózataival foglalkoznak. Ausztrál művészek: Narelle Autio, James Brickwood, Micheal Corridore, Andrew Cowen, Tamara Dean, Suzie Fox, Lee Grant, Derek Henderson, Rebecca Ann Hobbs, Ingvar Kenne, Brónek Kozka, Georgia Metaxas, Conor O’ Brien, Polixeni Papapetrou, Louis Porter. Német művészek: Johanna Ahlert, Natalie Bothur, Jörg Brüggeman, Thekla Ehling, Albrecht Fuchs, Jan von Holleben, Karsten Kronas, Anne Lass, Jens Liebchen, Myriam Lutz, Julian Röder, Josef Schulz, Oliver Sieber, Ivonne Thien, Olaf Unverzart, Sascha Weidner. További információ: http://www.bigcitypress.com.au/ http://photolumen.hu/ Hijacked Volume 2: Australia / Germany Kemény borító, 21,2 x 26,6 cm 412 oldal, 288 színes és ff fénykép Angol nyelven ISBN 978-3-86828-126-2 50.00 euró Friday, July 16th, 7 p.m. Lumen Galéria, 1088 Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2. Guests: Mark McPherson, Katja Melzer, Katrina Schwarz Hijacked Volume 2: Australia / Germany Editors: McPherson, Ute Noll, Markus Schaden Texts: Alasdair Foster, Bec Dean, Bill Kouwenhoven, Daniel Palmer, Katja Melzer, Katrina Schwarz, Uta Daur “Our civilization is like a thin layer of ice upon a deep ocean of chaos.” – Werner Herzog Hijacked 2 presents a diverse and provocative selection of new photography from Australia and Germany. The exhibition erases traditional boundaries between artists, professionals and emerging talent and points towards the future of contemporary photography. Hijacked 2 is a comprehensive and expansive photographic compendium, and the first to delineate the important artistic and socio-cultural relationship that exists between Australia and Germany. Building on the considerable success of the inaugural publication, Hijacked 1 – Australia and America, Hijacked 2 showcases the diverse talents and perspectives of 32 contemporary German and Australian photographers With a focus on the depiction and representation of the young, the boundary riding and fringe dwelling, Hijacked is layered with imagery both evocative and confronting, dreamlike and rousing. As a rare bilateral visual arts anthology, Hijacked compels us to consider two socially divergent and disparate photographic nations. Germany and Australia are juxtaposed to stimulate conversation, suggest connection and invite deconstruction – faming a unique space marked both by contemporary photographic practice and documentation, its traditional aims and its transforming technologies, and as such, offers an exceptional insight into an emerging and otherwise evasive zeitgeist. Publisher and editor, Mark McPherson is a passionate curator with a highly contemporary approach and established international profile. He is currently collaborating with emerging and established artists, curators, writers and photographers for future Hijacked exhibitions. This unconventional project engages with alternative cultural and artistic networks of exchange and dialogue between contemporary Australian and international photographers. Australian artists: Narelle Autio, James Brickwood, Micheal Corridore, Andrew Cowen, Tamara Dean, Suzie Fox, Lee Grant, Derek Henderson, Rebecca Ann Hobbs, Ingvar Kenne, Brónek Kozka, Georgia Metaxas, Conor O’ Brien, Polixeni Papapetrou, Louis Porter. German artists: Johanna Ahlert, Natalie Bothur, Jörg Brüggeman, Thekla Ehling, Albrecht Fuchs, Jan von Holleben, Karsten Kronas, Anne Lass, Jens Liebchen, Myriam Lutz, Julian Röder, Josef Schulz, Oliver Sieber, Ivonne Thien, Olaf Unverzart, Sascha Weidner. For more info: http://www.bigcitypress.com.au/ http://photolumen.hu/ Hijacked Volume 2: Australia / Germany Hardcover, 21,2 x 26,6 cm 412 pages, 288 colour and b/w images English ISBN 978-3-86828-126-2 50,00 Euro
© Fotóművészet Bacskai Sándor beszélget Szalontai Ábel fotográfussal, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia szak vezetőjével: Fényképezőgéppel reagálok arra, ami körülvesz Somosi Rita: Nemi szerepek és művészi öntudat Gőbölyös Luca legújabb projektjében – A tündérmesék vége Somogyi Zsófia: A személyes fotó elméleti vonatkozásai, 2. rész; A tekintet – köztem és köztem Bán András: Négy bekezdés Kiss Tanne István fotóiról – ,,Túllépve félelmen és szánalmon” Somogyi Zsófia: A Pécsi József ösztöndíjasok beszámoló kiállítása – Az idő urai? Szegő György: Vitatott képek – jog, etika és fotográfia; KunstHaus Wien, 2010. 03. 04.–06. 20. Anne Kotzan: Sylvia Plachy – A Deutsche Gesellschaft für Fotografie Dr. Erich Salomon-Díj nyertese Kincses Károly: La Sindone Szegő György: Kisugárzás – Moholy-Nagy retrospektív, Frankfurt Schirn, 2009. 10. 08.–2010. 02. 07. Szegő György: Bűn és bűnhődés – l’Impossible Photographie Szarka Klára: Szándékok és fényképek – Jónás Pál két fotója 1953-ból Markovics Ferenc: A sárga boríték titka Kemenesi Zsuzsanna: Családi képektől a családképekig Farkas Zsuzsa: Hány fényképészt ismerünk? A fényképész szakma növekedése a magyar korona területén, 1840–1890 Fejér Zoltán: Heinrich Kühn (1866–1944) munkássága és magyar kapcsolatai – Második rész Montvai Attila: Talán újra kellene gondolni, hogy mi a fotó! – Egy fotográfus a fotográfiáról, első rész Tímár Péter: Könyvespolc Summary http://www.fotomuveszet.com/
ASalon de Paris Photo-t, a világ legjelentősebb fotográfiai vásárát, az idén a tizenharmadik alkalommal tartották meg és negyvenezernél is több látogatót vonzott. Az eseményen, melyet mint mindig a Louvre furcsa, földalatti bevásárolóközpontra emlékeztető helyszínén rendeztek meg, 23 országból 102 kiállító galéria, kiadó és könyvkereskedő volt jelen – több mint 500 fotográfus munkáinak bemutatásával. Közülük 31-en vettek részt először a vásárban. Az idei évben a tiszteletbeli meghívott az arab és iráni fotográfia volt, így az első alkalommal volt jelen a kiállítók között iráni, libanoni, marokkói, tunéziai és az egyesült arab emirátusi galériák. © Hashem el MadaniEz a kurta bevezető akár egy rövid sajtóhír is lehetne, de ez esetben inkább arra szolgál, hogy felvázolja a következőkben pontokba szedett, az eseményhez kapcsolódó történetek kontextusát. Nyílt titok, hogy a Paris Photo nem egy kiállítás, hanem vásár, sőt még annál is több: egy olyan elmulaszthatatlan esemény, ahol a fotográfia nemzetközi szereplői (kurátorok, állami és magángyűjtemények vezetői, kritikusok, kereskedők és gyűjtők) és a médium szerelmesei gyűlnek össze minden évben és ahol fontos felfedezésekre, gyümölcsöző találkozásokra, meghatározó beszélgetésekre és eladásokra kerül sor, s mindezek egy kicsit a jövőt is meghatározzák. Ez a sokrétűség késztetett arra, hogy a helyszínen szerzett élményeket és olvasott relfexiókat átadjam itt és most. Továbbítsam az általam izgalmasnak, tanulságosnak vélt információkat és az ezzel kapcsolatos gondolatokat, éppen úgy, fragmentumszerűen, ahogy azok eljutottak hozzám. A tiszteletbeli meghívott országok kiválasztása és bemutatkozása mindig tanulságos, legtöbbször egy viszonylag ismeretlen ország vagy földrész fotográfiáját hivatott népszerűsíteni. Ez ellenben nem mindig jelenti a valójában ismeretlent, sokszor éppen a jól berögződött kliséket, kikacsintó témákat ábrázoló fotográfiákat láthatjuk a standokon. Az idei vásár egyébként sem kínált jelentős felfedezést, mert a releváns és meggyőző munkák mind olyan művészektől származtak, akiknek nevével már találkozhattunk nyugati intézményekben vagy galériákban, mint példáulWalid Raad,Taysir BatnijivagyYto Barrada. A meghívás 2009-ben három részből állt: egy, a vásár centrumában elhelyezett, paravánokon álló „non-profit” kiállításból, a Statements elnevezésű, kiválasztott (de azért fizető) galériák standjaiból és a Project Room-ból, egy kortárs videómunkákat bemutató vetítőteremből. Az eltérő jellegű válogatásokra a közel-keleti kortárs művészet egyik specialistáját, Catherine Davidet kérték fel. A kurátor nagyszerű ötlete volt, hogy a kamaratárlaton csak az Arab Image Foundation anyagának képeit mutatta be. Ez az intézmény egy 12 éve Beirutban működő nonprofit szervezet és körülbelül 300 ezer fotográfiával rendelkező gyűjteménye van. A kollekció kizárólagosan 1870-1960 között készült műtermi és családi felvételeket archívál, ezeket nemcsak az arab világból, hanem a teljes diaszpórától igyekeznek beszerezni. Az itt kiállított fotográfiák nyilvánvalóan ellentmondanak annak a tévhitnek, miszerint a muzulmánoknál az emberábrázolás tökéletesen hiányzik a művészetből és az életből általában. Sőt érdekes felfedezés volt, hogy aKözel-Keletenis készültek már a hatvanas évek előtt is experimentális képek. Az ízelítőként a Paris Photo-n bemutatott fotográfiák között láthattunk egy megható sorozatot, mely a libanoni Sidon-ban az 1950-es években működő Hashem el Madani műterméhez fűződik. A fényképésznél gyakran megfordult (bigott férje tudta nélkül) egy feleség, Baqari asszony, feltételezhetően abból az egyszerű okból, hogy kizökkenjen a mindennapjait kitöltő háztartás „befőttesüvegéből”. Miután a féltékeny férj rájött, hogy felesége titokban fényképezteti magát, felháborodottan kereste fel a fotográfust és követelte, semmisítse meg a képeket. El Madani erre nem mutatott hajlandóságot, s így abban egyeztek meg, hogy fizikailag teszik használhatatlanná a negatívokat, összekarcolják azokat. Pár év múlva a feleség öngyilkos lett, felgyújtotta magát, az egyetlen menekülési útvonalat választva hétköznapjaitól. A gyászoló férj elkeseredésében ismét ellátogatott a fotográfushoz, de ezúttal a roncsolt negatívok nagyításáért könyörögve. Az így fennmaradt portrék nemcsak két személy tragikus történetének relikviái, hanem rámutatnak magának a fotográfiának a materialitására, melynek érzékenysége egyértelműen kiolvasható ezekből a nyomokból. (Hashem el Madani: Baqari asszony összekarcolt portréja, Saïda, 1954) A Paris Photo-ra belépő embereket már néhány éve egy hatalmas csillogó BMW fogadja, hiszen a cég szponzorációjának segítségével ítélik oda évek óta a BMW Paris Photo Prize-t. Erre egy tematikus, de zárt pályázaton keresztül lehet nevezni, kizárólagosan a kiállító galériák művészeinek. Az idei évben a “When was the last time you experienced something for the first time?” (Mikor volt utoljára, hogy valamit először éltél át?) cím alatt korántsem sikerült egy egységes vízió létrehozása. Az elismerést és az ezzel járó 12 ezer eurós díjazást, a hollandKarija Kakebeekenyerte, aki egy fiatal csadorba futballozó nőt, az első afgán női focicsapat egyik tagját örökítette meg. Az aktualitásán túl egyébként teljesen banális fotográfia díjazása feltehetően nem készítőjének, hanem magának a jelenségnek szólt – inkább volt éljenzése a muzulmán országokban elindult lassú női emancipációnak és egyértelmű párhuzamot biztosított az idei évben felvállalt problematikákkal. Sokkal markánsabb és fontosabb munka volt – a zsűri által is méltatott – japánTatsumi Orimotofényképe. A fotográfus Art Mama & Son című sorozatában Alzheimer-kórban szenvedő édesanyját „viszi színre”, és a hangsúlyt szimbolikusan, de korántsem sajnálatra méltóan, tehetetlenségére helyezi. Orimoto gyakran ömmaga is megjelenik a képeken, melyekkel gyengéden és fanyar humorral utal arra, hogy miként cserélődik meg az idő által az odaadó, gondoskodó és a kiszolgáltatott gondozott szerepe. A tavalyi BMW-díjas fotográfus,Yao Lués pártfogója, a pekingi798 Photo Galleryaz alkotó körülbelül 30 darab fényképét adta el idén 4 és 12 ezer euró között. A tavalyi nyertes olyan mesterkélt, a szokványos formátumoktól eltérő képeket készít, melyek messziről a hagyományos kínai tájképábrázolást idézik, közelről nézve azonban szennyezett, az ember által tönkretett tengerpartokat és hegységeket fedezhetünk fel rajtuk. A korábbi Paris Photo vásárokon fontos volt a galériáknak, hogy tematikus standot mutassanak be és intellektuálisan is versengtek egymással. Ez a hagyomány az évek múltával úgy tűnik, elfelejtődött, ezért is érdemes kiemelni a párizsiPatricia DorfmannGaléria válogatását. A kis kiállítás a performansz és a fotó viszonyára épült és azok változatos találkozásaikból mutatott be példákat, többek között az egyik legkitűnőbb francia művész,Michel Journiacmulatságos és lényegre tapintó sorozatával, melyben sztereotip női szerepekben ábrázolja önmagát. A standon újszerűek voltak Zeus „kivakuzott” arcú, de még így is felismerhető hírességeket ábrázoló portréi. A Paris Photo standjai mögött volt még egy kisebb, sötét terem, ahol a mobilszolgáltató SFR Fiatal Tehetségek elnevezésű díjának jelöltjeinek munkáit lehetett látni. Ez egy rendkívüli kiváltság a pályájuk legelején álló fiatal alkotóknak – ráadásul természetesen jogukban állt a helyszínen eladni is. Az idei nyertes,Marc Montmeatfekete-fehér, erősen geometrikus kompozíciójú és az elidegenedést szimbolizáló fotográfiákat készít. A 32 éves fiatalember a négy napos vásár alatt – mindenki hatalmas meglepetésére – 41 képet adott el, így 44 ezer euróval, plusz az 5000 eurós elismeréssel tért haza. A „kezdő” fotográfus sikere jól mutatja a fotó- és általában a kortárs műkereskedelemben lassan végmenő változást, az egyre nagyobb példányszámú „kiadások” megjelenését, amelyek célja természetesen az árak leszorítása és az így biztosabbnak vélt eladás (hiszen könnyebb eladni 1000 euróért 1000 darab multiplikát, mint egy munkát 1 millióért). Szinte minden vásár sajtóközleményében olvasható, hogy az „olcsóbb” műtárgyaknak jóval nagyobb a vevőköre. A piac demokratizációjának zászlaja alatt azonban az elmúlt években gomba módjára szaporodtak a fotográfiát interneten áruló kereskedelmi ügynökségek. Sőt megjelentek a kiállítóhellyel rendelkező és ugyancsak nagy példányszámmal és több tucat művésszel dolgozó galériák is, mint a németLumasvagy az angolEyestorm. Hasonló a nemrégiben alapított párizsiYellow Corneris, ahol példáulYann Arthus-Bertrandfényképeit is kínálják, melyek mindegyike 500 példányban készült és 45 (40x50 cm) illetve 400 (100x150) euró közötti áron kaphatók. A vásáron, sőt túl azon, az iráni fotográfia jelent meg a legmarkánsabbban. Érdekes volt, hogy a legismertebb alkotójuk, az idei velencei ezüstoroszlán nyertese,Shirin Neshatennek ellenére nem volt jelen a Paris Photo-n. A párizsi galériásaJérőme de Noirmontugyanis nem vett részt az eseményen, viszont a művész legújabb sorozatát saját helyszínén állította ki. Neshat a Woman of Allah fényképei kapcsán ismert, ahol a testet horror vacuit idézően borítja be perzsa versek kalligrafikus írása. Ezekből a nagyobb formátumok ma már 50 és 100 ezer euró között cserélnek gazdát, egy tavalyi árverésen pedig egy kép elétre a 265 ezer dolláros árat. A sztárfotográfus New Yorkban él, amelynek oka feltehetően az is, hogy az évekig egyre inkább „demokratizálodó” országban, Mahmoud Ahmadinedzsad megválasztása óta ismét egyre több és több a megszorítás. A galériások panaszkodnak, mert egy bizottság előtt kötelező bemutatniuk, mit állítanak ki külföldön, így az ott élő alkotók gyakran életlen, allegórikus vagy kétértelmű munkákat készítenek. A meztelenség bemutatása elképzelhetetlen. Érdekes, hogy milyen kíváncsi erre a vásárra a széles közönség is. A negyvenezres látogatószám messze túlmegy a lehetséges vásárlók számán, viszont tökéletesen betölti a hétvégi napokon a Paris Photo-t. Mindez rendkívüli módon zavarja a galériásokat, akiket rosszul érint, hogy miközben kereskedni szeretnének, bemutatni és eladni egy-egy fotográfiát, több fürkésző tekintet és a diszkréciót megzavaró nézelődő hajol be a válluk felett. Ennek kiküszöbölésére idén először a vásár ajtajait az első másfél órában csak a szakmabeliek és meghívottak számára nyitották ki, remélve, hogy a kivételezett helyzet miatt gördülékenyebben megy majd az üzlet. Bár csak a felsorolásra szorítkozhatunk, érdemes megemlíteni azt a rengeteg eseményt, amelyek idén (is) a fotográfiához kapcsolódtak a francia fővárosban. A Pompidou-ban a szürrealista fotográfia alkotásaival találkozhatunk, a Maison Européenne de la Photographie-ban pedig a nagymúltú és híres kiadó és producerDelpirebirodalmával lehet megismerkedni. Az Arab Intézetben a kortárs palesztin művészet fontos művészeivel szerveztek egy sok fotót és videót felsorakoztató tárlatot, a HSBC alapítványnálMarc Riboud, míg a Cartier Bresson alapítványnál August Sander fényképei láthatóak. A nemrégiben felavatott etnográfiai múzeum, aQuai Branlyaz iráni fotográfia 165 évéből rendezett kiállítást, míg aMonnaie de Parisnál a Between Hope and Chaos címmel az utóbbi harminc év iráni dokumentarista képeit lehetett megtekinteni. A magyar fotográfiát aVintage Galériamár évek óta jelenlevő standja képviseli, náluk a falakon egyetlen kortárs alkotó,Kerekes Gáborképei voltak láthatóak. Pőcze Attila elmondása szerint szép sikert könyvelhetett el, de a legfontosabb számukra, hogy komoly érdeklődés kísérte a most megjelent Modern Magyar Fotográfia című katalógusukat. Kortárs magyar fotográfuskéntŐsz Gáborvolt még jelen a vásáron, akinek két alkotását lehetett felfedezni az amszterdamiVan ZoetendaalGaléria standján. Remélhetőleg jövőre Magyarország megjelenése markánsabb lesz, hiszen 2010-ben Közép-Európa lesz a tiszteletbeli vendég a Paris Photo-n és Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia mellett így hazánk is a meghívottak között szerepel. A központi kiállítások válogatására Nataša Petrešin-Bachelez, a Párizsban élő szlovén származású kurátor kapott felkérést, akinek személyéhez a jövő év tavaszán a Pompidou-ban Közép- és Kelet-Európa kortárs művészetét bemutató kiállítás is köthető, a címe Les promesses du passé (A múlt igéretei) lesz. http://www.parisphoto.fr/ Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Kedves Klára, örömmel olvastam válaszodat és szívől gratulálok … Kedves Tibor (és mások, akiket érdekel)! Éppen tegnap érkeztem haza … Véleményem szerint is a hazai közgyüjtemények - múzeumok, helytörténeti …