club.profile.motto | club.name
A Google Photography díjat Halász Dániel nyerte, akinek képeit a londoni Saatchi Galériában fogják kiállítani. A nyereménye 5000 font, azaz mintegy 1,65 millió forint, valamint egy egynapos közös fotózás a zsűri egyik tagjával, az elismert fotóművésszel, Martin Parral. © Halász Dániel A Google a Saatchi Galeriával közösen írta ki a pályázatot, amelynek célja tehetséges fiatal fotósok felkutatása volt. Több mint 3600 nevezés érkezett 82 különböző országból, és 170 ezernél is többen vettek részt a közönségszavazáson. Ezen szavazás eredményeként a legjobb 36 sorozatból iGoogle-téma készült, amelyeket a felhasználók a http://www.google.hu/ig/directory?type=themes&dpos=themes weboldalon állíthatnak be maguknak. A hat legeredményesebb képsorozat sorrendjéről a híres fotósokból, kurátorokból és művészettörténészekből (Martin Parr, Idris Khan, Michael Hoppen, Tim Marlow, Susanna Brown és Mariella Frostrup) álló zsűri döntött. Halász Dániel, a MOME negyedéves hallgatója Camp 165 Watten című sorozatával diadalmaskodott a versenyen. Rajta kívül még az Egyesült Királyságban élő Aliyah Hussain képeit díjazták. A fiatal magyar fotós képeit nemcsak a Londonba utazók tekinthetik meg, hanem az interneten keresztül bárki, hiszen a www.google.com/photographyprize weboldalon is fent vannak a győztes alkotások. Halász Dániel elmondta: "Nagyon meglepődtem, hogy én nyertem a Google Photography Prize-t, és különösen nagy megtiszteltetés, hogy a Saatchi Galériában állítják ki a képeimet. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ezt lehetővé tette, illetve aki szavazott rám. A sorozat Watten-ben, egy skót faluban készült, és egy második világháborús hadifogoly-tábort ábrázol, ahol magasrangú náci katonákat tartottak fogva átnevéles céljából. A tábor létezésére csupán két évvel ezelőtt derült fény. Azért ezt a témát választottam, mert szerettem volna emlékeztetni az embereket arra, hova vezet a gyűlölet." A fotóművész Idris Khan, a zsűri egyik tagja így nyilatkozott Dániel sorozatáról: „Dániel képeinek egyedi hangulata van, és pontosan azt ragadja meg, ami felett mások átsiklanának. Ahelyett, hogy a fényképezőgép irányítaná a szemét, úgy tűnik, hogy tudatosan ő kontrollálja, hogy mit és miért fényképez.”
A vizuális művészeteknek (ahogyan a legtöbb reál és humántudománynak) kulcskérdése a hiba, a tökéletlenség és a véletlen. Az FFS Képhiba című kiállításán látható összeállítás azonban semmi többet nem vállal, mint bemutatni a fotóművészek egy-egy munkáját a „hiba” apropóján. Az így keletkezett anyag a „hívószó” szempontjából kifogástalan, a kiállítók változatosan dolgozták fel a témát; de mintha csak körültáncolnák azt, közelebb nem jutottak hozzá. Az erős kiállítási koncepciónak mintha behódolnának a művek – kevés érződik az újragondolásból, vagy a rekontextualizálásból, amit a sorozat célkitűzésében meghirdetett; nem egyértelmű a hivatkozási pont, amihez képest újra kellene a képhibát értelmezni. Pontosan a kiállítás „határozottsága” miatt nem tartottam szükségesnek az összes mű számbatvételét – a szigorú apropó egységesíti a tárlat képét. játszott közbe a hiba megszületésekor Fehér Vera és Misetics Mátyás munkáján. Előbbi művén véletlenül egymásra exponált képek láthatóak. Az így létrejött montázs szerencsés együttes, egy közeli arc, disznóvágás stb. a legváltozatosabb nézői asszociációkat inspirálja; a témaillusztráció szintjét azonban nem lépi át.A tömörítési hibából keletkező másik kép egy jól kivehető, roncsolt csoportos kompozíció, amely a hibából fakadóan sötéttónusú, fragmentált lett, és csak a sziluettek ismerhetők föl rajta; egyes helyeken kockákra esik a fotó. Feldobom, leesik – Francis Bacon-parafrázisnak nem rossz, a digitális fotó „bensejét” mutatja meg Misetics; nem lehet plagizálással vádolni a fotóművészt, de mondjuk úgy, ez túlontúl is a „levegőben van” ahhoz, hogy ne tűnjön eredetinek. érzéseket kel Bartha Máté Rorsach című fotója. A képen egy cigarettacsikkekből és más szemétből álló kupac látható, mely az ismert projektív teszt egy táblájára próbál hasonlítani. A hiba hibája azonban, hogy a kupac (értelemszerűen) nem szimmetrikus tengelyesen – tekinthetjük ezt a mű nyitottságának, más oldalról viszont egyszerűen nem konkrét a cím hivatkozása. És nem is kezd semmit vele, az hogy a forma anyaga a szemét, az avantgárd analógián kívül nem mozgat meg sokat a befogadóban. Ha pedig az emberi benső egy tükrözéseként értelmezzük, akkor is túl felületes és kétséges munka; igyekvő szellemessége ellenére.Simonyi Balázs „A művészet egyszerű manipuláció” című munkája kifogástalan, érződik rajta a pontosan megvalósított szándék. A képen egy házfalat látunk, amelyen „holografikusan” megjelenik a cím mondata, odafirkálva. A mondat, mint kiderül, egy valóban létező graffiti a ház falán. (Mindezt megtudjuk a kommentből.) Ám a művész „manipulációja” (ugye) miatt, a felirat válik a „látszattá”, és az üres – és ebben a formában nem létező – házfal a valóság. Ez a racionalizmus, s könnyen átláthatóság (vagy félreértettem, és mégse), végesség nem vág össze a konceptualizmus gátlástalanságával. A kiállított munka nagyon megszámolható – „miért ne lehetne rajta csavarni még egyet” – írja a művész a kommentben. Hát lehet, de az csupán csak n+1. És n pedig maximum 3.Egy konceptuális művet szükségképpen kell, hogy jellemezzen a nyitottság. Hogy benne a gondolati tartalom – különösen, ha önreflektív - aktív párbeszédbe kezdjen a befogadóval és a környezetével, történeti kontextusával, majdnem mindazzal, ami nem ő maga. Simonyi munkája azonban csak egy jó ötlet, ami kivitelezésre került. ábrázolópozíciót választ Tóth Balázs Zoltán Niko című munkájában. Az öreg fotó hibáit halvány, piros nyilak jelzik, a margón pedig föl van tüntetve a hiba jellege. A hibák kerülnek az ábrázolás középpontjába, maga a kép is elveszik a hibák között – „direkt indirektsége” kissé illusztratív, de megmutatja a téma (hibák) formáló erejét.Hermann Gábor a tömörítési veszteségeket jelenítette meg, és kommentárjához hozzáfűzöm, valóban kár lett volna, ha sosem látom. Az eredmény egy sajátos amőbaszerű forma (ami nyilván függ a nyers képtől), zöldes alapon. Rögtön keresni is kezdem rajta a képet, ám akárcsak a sztereó hangnál egyes fáziseltolódások, e kép pontjai is csak azt az érzetet keltik, hogy bár van rajta valami, az nem appercipiálható helyesen. A „veszteséget nézni” mindenesetre sajátos állapot, amit a digitális kor teremtett meg nekünk (azzal, hogy mérhetővé tette azt is), a tagadást megjeleníteni pedig kellemes kihívás; e kép elegáns megoldás itt és most.Mohácsi Ildi nem adta föl a művész teremtő álláspontját: ő szándékosan csinált egy hibát. A síkba transzformált téri viszonyrendszer hibáját tárta föl; ez nem is lenne érdekes (kijutott belőle néhány az elmúlt ötszáz évben), ám ez az egyedi darab annyi bájjal, szellemmel, közvetlenséggel készült, hogy a legnagyobbak közé csak azért nem emelkedik, mert témája jelenleg nem aktuális. A két fotó közül az egyik: egy vízmérték, amit egy fiú tart a kezében, aki (valószínűleg) ferdén dől neki egy fának (háttér: erdő). Mögötte másik alak. Megbomlott egyensúlyrendszer, tétovaság. A „relativitás” szót nem írtam volna bele, mert akkor már csak a kuplék következhetnek utána. Érdekes megoldás viszont a modellek ennyire bábuszerű használata, az ember mint kísérleti kellék egy ilyen absztrakt témánál, fotóban, szemet gyönyörködtető. De ez a sok elem: az emberek, a vízmérték, az erdő, a fények kihasználatlannak érződnek; el nem varrt szálak fityegnek ki a mű szövetéből. részekre szedett és összeállíthatatlan fotográfiája messze a legtartalmasabb anyag a tárlaton – talán az egyetlen, amelyik a kiállítás összefüggése nélkül is megállja a helyét (ez persze nem minősíti a többi művet, de erről később). A négy részre szabdalt fotó, melyen vagy az előtér figurája, vagy a háttértáj áll össze, folytatása a Hámos Gusztáv-i téranalízis-kísérleteknek. A darabokra szedett elemek itt már a kísérlet szándékos „lerombolását” mutatják, a látás képtelenségét fejezik ki, gúnyt és kegyetlenséget azzal, hogy nincs megoldás, és még mutogatjuk is. A feladatát mindenki maximálisan ellátta: a kurátor kitalált, a művészek a felütött labdát engedelmesen elkapták. A művek elérték a célt, és többségük egy tapodtat sem merészkedett tovább; a kiállítás kontextusa nélkül vajon mit jelentenek? Szégyenkezni nem kell, de kiábrándító, mikor eljátsszuk, hogy a pi csak 3,14, és semmi több; ennél a jelenlévők javarésze többre is képes. Hálás lettem volna, ha kevésbé kiállításcentrikus a kiállított művek nagy része. A témáról is többet mondhatnának valamivel „autonómabb” művek – és ez talán a leginkább úgy értelmezhető, hogy a „hiba” ne csak puszta cél legyen, hanem eszköz is valami más létrehozásához – de ez már túlmutatna a kiállítás céljainál. Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Barta Eszternek: A hozzászólás középső részében felsejlik egy … Igen. Kosz. Ujra és ujra elolvastam a Szerzök irasat … Barta Eszternek: Természetesen T.P. attitűdjét 21. századinak is fel …
A cím az első pillanatban megingathatja az elszántabbakat is. Nagyi – hú, ez durva, mondaná a fiam. Az is tanulságos, ha rossz – az ember ne hagyja magát eltéríteni valamitől, amit még nem is látott, csak a címe miatt. Ráadásul az alkotó személye, Cseh Gabriella és a hely, a Nessim eddig garancia volt a minőségre. Röviden summázva a láttottakat: ezután is. Cseh Gabriella Nagyija ugyanis sok szempontból úttörő és merész vállalkozás. Hogy úgy mondjam, kétségtelenül a levegőben mostanában van azemocionálismint a művészi kifejezés szervező eleme. Kezdenek divatba jönni az érzelmek: vége a kúlnak, éljen az emo, vagyis érzelmekkel kifizetődő lehet „üzletelni”, de roppant nehéz. Őszintén és nem a partikularitás szintjén tanyázva pedig még annál is nehezebb. Ha egy fotográfus, aki történetesen nő, Nagyi címmel rendez kiállítást, azzal máris a (félre)értelmezések egész sorát generálja. A magyar valót meghatározó konzervatív nemi szerepfelfogás szerint az érzelem alapvetően női ügy, s ha egy alkotó(nő) vállalja, hogy tematikailag nem tör ki a kliséből, akkor joggal gondolhatunk arra, nagyon is átgondolta, mit miért tesz. Gyász és veszteség árnyékában Cseh Gabriella nagyon átgondolta a témáját: a veszteség, a halál, az emlékezés, egy élet objektív, tárgyi lenyomatának, hordalékának átszellemülését, saját viszonyunkat a másikhoz, a hozzánk közel álló szeretett lényhez, s ezeken túl a saját emlékezésünkhöz és gyászunkhoz való viszonyunkat, azt a furcsaságot, átváltozást, amelyik a tárgyakat átformálja abban a pillanatban, ahogyan elszakadnak (végérvényesen) a használójuktól, s főként nagyon átgondolta mindennek a lehetetlenül bonyolult viszonyrendszernek az ábrázolhatóságát. Miközben felfedezéseket tesz a gyász és veszteség árnyékos birodalmában, nagyszerűen megoldja a képpé, képsorozattá, kompakt kiállítássá formálás alkotói feladatát. Módszere egyszerre és – úgy látszik – egyenértékűen emocionális meg racionális. Ahogyan érzékeivel – gyakran szó szerint – végigtapogatja, magába fogadja a Nagyi után maradt léttér minden négyzetcentiméterét, pontosan érzékeljük, hogy emberi mivolta gyakorlatilag minden szegmensével „dolgozik” azon, hogy megértse, átélje, elutasítsa, és végső soron mégis elfogadja a homo sapiens számára kirótt tán legnagyobb paradoxont, amit banálisan úgy foglalhatnánk össze: nem kaphatsz életet csak a halál kivédhetetlen bizonyosságával együtt. Szelíd következetességgel halad a megértésig és a megértetésig. A néző, ha már elkezdte a képeket szemügyre venni, alig képes kivonni magát a „közös munka” alól. A technikailag tökéletesen megvalósított látványrészek ugyanis nem pusztán fölidézik, nemcsak utalnak a művészi gesztusra – ahogyan azt az utóbbi években annyi, az ötlet szintjén izgalmas, hatását illetően mégis illékony, „nem igazán megcsinált” műnél láthattuk –, hanem szinte eggyé válnak vele, s ezzel a nézőt akarva-akaratlan a téma aktív részesévé teszik. Csak néhány példa: a csillogó, régi érintések millióit őrző asztallap, a rajta sikló, „emlékező” női kéz látványa a kép nézőjében is megmozdítja emberi mivoltának különféle szegmenseit: érzelmi, értelmi, szenzitív, ösztönös rétegeit egyszerre. A mennyezetre emelt tekintet eredményeként született egy kissé szédülős, elhomályosuló látvány, a belső bizonytalanságot, a zavarodottságot, s végső soron azt a megadást is tükrözi, amelyik jól mutatja, hogy egy ponton mindannyian feladjuk a harcot a közömbös valósággal szemben. Felnőttekké válunk – sajnos, vagy végre. Cseh Gabriella biztos kézzel mérte ki az egyes mozzanatok súlyát, azt, ahányszor például a hiányt konkrétan kell megmutatni a tárgyak könyörtelen közreműködésével. Az öreg panofix bundával vagy a falról levett kép helyén világító tapétanyommal. Hasonlóan ahhoz a nehezen megmagyarázható érzéshez, amikor már nem lehet a hímzett abroszos asztalhoz úgyanúgy odaülni, ahogyan pedig ezerszer is ültünk már. Hirtelen világossá válik Cseh Gabriella képpárjával, hogy az addig természetes létezés (a Nagyival), aminek nem is tulajdonítottunk önértéket, azzal az „egyszerű” ténnyel, hogy nem lehetséges többé, bennünket is végérvényesen megváltoztatott. Az már csak mellékes körülmény, hogy az a jellegzetes tárgyi világ, amelyik most láthatólag utoljára tesz személyes szolgálatot valakinek – emlékeztet és megérteti vele a lényeget, s amelyet a művész annyira aggályos odaadással, de minden nyálas szentimentalizmust erélyesen kizárva használ föl művészi céljaihoz, amelyik a „Nagyi világa” –, az már jó ideje elsüllyedt a múltban, kihullott a világunkból. Anakronizmusként, véletlenül felejtődött csak itt, ahogyan a Nagyi is még itt volt valamilyen csoda folytán. Pedig, amíg a lényével betöltötte ezt a miliőt, az lehetett a (kényszer)képzetünk, hogy ez (is) érvényes világ. S most utólag tisztán és élesen látszik, hogy csakis rajtunk keresztül, a mi létünkbe fonódva létezett már ez az aprócska Atlantisz. Muszáj, hogy a tapétába, a függöny mintázatába, az ajtórésekbe olvadva föl-föltűnjön egy mai alak, érvényesítve a személyes és kollektív múltat. Szívszorító tapasztalat, töprengésre késztető élmény. Van-e még helye egyáltalán a mindenkori múltnak? Kell-e ez még valakinek? Ér-e ez valamit? A gyengéd, kutató kezek, a párás tekintetek, a csöndes tűnődésre szánt idő, az elmélyült emlékezés és gyász mintha maga is csak az anakronisztikus, a múltbéli miliőben volna érvényes. Be kell húzni a függönyt és leengedni a redőnyt. Nem annyira bezárkózni kell, mint inkább kizárni a külvilágot mindebből. A végső kérdésre, hogy lehetséges-e, és akarjuk-e megőrizni, tudatosan magunkba olvasztani a tudattalanul bennünk élő előzményeinket, nem kapunk választ. Úgy látszik, nincs erre most érvényes válasz egyáltalán. Már az is fölkavaró, hogy valaki kérdéseket tesz föl minderről saját magának. Hogy engedi hatni magára a súlyos létkörülményeket. Ha egy alkotó(nő) manapság elég bátor okosnak és ugyanakkor érzékenynek is mutatkozni, akkor legalább zavarba hozhatja a közönségét. Kiragadva őt a folyamatos jelen idő infantilis súlytalanságából, s lenyomtatva a lehúzott redőnyök mögötti közömbös múlt idő egyre nehezülő súlyával. Cseh Gabriella: NagyiNessim Galéria2009. 06. 12. – 2009. 07. 17. Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Barta Eszternek: A hozzászólás középső részében felsejlik egy … Igen. Kosz. Ujra és ujra elolvastam a Szerzök irasat … Barta Eszternek: Természetesen T.P. attitűdjét 21. századinak is fel …
Mindig is nagyon viszonylagos volt, amit Gerhes jegyzett; viszonyainak kövületévé lesz, amit tárggyá merevít. (Vegyük tárgynak most a kiprintelt, bekeretezett képet, a kötetben szereplő képek mindegyikét, sőt a videósort is.)Ha e tárgyakról beszélünk, nem mást teszünk, mint azokról foglalunk állást, amivel szemben a művésznek valamiféle viszonya keletkezett, vagy keletkezhetett volna, mielőtt művészettel határolta volna el magát a dologtól. Roppant körültekintően óvatos művész, állást látszólag nem foglal, mert jobbára még témát sem határoz meg, olyannyira brutálisra redukál, azaz műveivel szemben igyekszik teljesen magunkra, előítéleteinkre / tapasztalatainkra hagyni bennünket - így jöhet létre jó eséllyel a pofára esés. Lássuk, nekem hogy megy. Lehetne mindezek miatt előretolt pszeudo-egójú identitás nélküli művész is, azonban állásfoglalásai a szarkazmusban nagyon erősek. A kiállításnak is címet adó videóinstallációval (SM, SD, SX, SS, SL, SC - A test rendjének megváltozása egy rossszirányú fejlődés lehetősége által 2009) kapcsolatban legalábbis az S/M szubkultúrára mondott igen az, ami a legkevésbé beleképzelhető e mű üzenetébe. A lakkbőr lufikkal, mint valamiféle kinövésekkel a testén, a lakkbőr öltözetű maszkos illető mozgásai tétován kínlódásszerűek, s emiatt a vágyott szenvedés semleges ábrázolása helyett annak elítélését valósítják meg. Már ha ilyen egyértelmű lenne, mi is ez az egész, bár a tapétás szobasarokban az olykor minimális arcot is öltő daganatlufi viselője korántsem annyira rejtélyes kép, hogy ettől különösebben eltérő olvasatot húzzon ki a megfejteni vágyóból. Hasonló erotikus támogatottság lehet a kulcsa - (műtárgy)fetisizmus - a fejjel lefelé fekete bársonyra helyezett, meglepően ép fogazatú, arányaiban ideáltipikust súroló koponya felvétele nagyméretű nagyításának is (Értelmetlen élet, 2009). Hogy vajon aHirst-féle bulvárszenzációgyémántkoponya, az űbermencs, Szent Péter keresztje vagy mi volt a művész eredeti viszonya a mű gondolatát megelőzőleg, kár firtatni; a kép nagyon érzéki, pengeéles, hibátlan kontrasztú, nagyon kevés: maga a tökély.Érzékiségben nem hagyja le a Kutyus hóesésben (Kutya télen, 2009) print sem az előzőt. A plüssállat műhóval díszletigényű felvétel bizonyára a giccsről szóló párbeszédbe kapcsolódik be, mintha nagyon az akarna lenni, de ezt olyan triviális belelátni, hogy csavar után nézünk inkább. A csavar az, hogy nincs csavar. A mű igent mond a műtárgyra. Valahogy úgy zajlik mindez, amintGerhesrégebbi, s most akötetbenegy kövér csokorba szedett fotómunkái egyikén-másikán eleve nem bízva egy kiállítás kurátorai vagy szövegírói által elkészített kísérő szövegekben, a művész nem kevés fagyos didaktikával, úgymond leírással egészíti ki a művet. Már a kilencvenes években ez a debil gyakorlat a művész kollegáit megörökítő sorozatára hatott termékenyítőleg, midőn a látszólag triviális, a képen szemmel látható dolgok odaírásának deszkáján odáig is ugrott, hogy demonstrálja az ártatlannak, mellékesnek szándékolt szöveg fennhatóságát a kép fölött. Az összegzőnek célzott kiadványban közölt eddigi életmű értékelése attól többet érdemel, hogy a maradék két bekezdésben méltassam - ezt ellenben a könyv sem teszi meg, megelégszik az eddigi megnyitó szövegek újraközlésével, amelyek közül nem egy ott lubickol a csapdában, s gyermekien annak örül, hogy Gerhes képein szabadon elkezdhet töprengeni, annyira kacéran megfejtésre ingerlő bármely kép. Mind a számos-betűs sorozatok, mind a gyakori díszletezés, fotó kedvéért barkácsolt dolgok, költői és antiköltői szöveghasználat kirajzol egy nagyon is tudatos következetességet, amit meg lehetne csak szövegesen fogalmazni - bár a műveket elnézve ez korántsem veszélytelen ötlet, ha valaki más lát neki a konceptuális művész helyett, hogy a koncepciót lefektesse. Gerhes Gábor: SM, SD, SX, SS, SL, SCVintage Galéria2009.05.05. - 2009.06.05. ésA Mai Magyar Fotóművészet 3.: Gerhes Gábor c. kötetének megjelenéseKiadó: Faur Zsófi - Ráday Galéria Hozzászólások az íráshoz(eddig 0 hozzászólás érkezett) Barta Eszternek: A hozzászólás középső részében felsejlik egy … Igen. Kosz. Ujra és ujra elolvastam a Szerzök irasat … Barta Eszternek: Természetesen T.P. attitűdjét 21. századinak is fel …
Van egy álmom, hogy egy naponelérjük ama paradicsomi állapotot, hogy a következő DFB-re egy min. 300 oldalas, színes, szélesvásznú és zenélő katalógus jelenik meg, benne minden képpel, adattal és tanulmányok garmadával, melyek szénné elemzendik vala a jelesebbnél jelesebb műveket. Lőjetek ködgépet! Csapongás 1.Mivel negyvenvalahány alkotó művét végigelemezni külön weboldal kellene, csapongok. Nem említek meg minden művet, ami tetszett, és néha megemlítek olyat, ami nem, így a hallgatásnak több oka is lehet, következtetést levonni belőle nem érdemes. Például hogy a rossz hírekkel kezdjem,Hartyányi Norbertsorozata, aFogadj elszép példája a hatás-és szánalomkeltés túlzott, azonnali, eszközökben nem válogató akarásának. A sorozat úgy tesz, mintha humanizmustól vezérelve, különösebb művészi szándék nélkül meg szeretné mutatni a másik, a hátrányos helyzetű, öreg, csúf, beteg stb., embert, és felszólítani minket a kirekesztettség megszüntetésére, az elfogadásra. Az üzenet azonban, amely a címmel a szánkba van rágva, ezzel a képi világgalkaröltve: leegyszerűsített, bombasztikus és üres. A képek paradox és indokolatlan módon túlesztétizáltak, artisztikumra törekvők: fekete-fehér fotókat látunk, négyzet formájúra vágva, sötétített képsarkokkal, vinyettálással. Kicsit úgy tűnik, a képek alanyai voltaképp egy [elleplezett] művészi cél tárgyai, eszközei csupán. Ha már a dokumentarista jellegű műveknél tartunk: számomra meglepő voltOlasz Tamásmég a szubjektív dokumentarizmuson inneni, a sajtófotó, klasszikus dokumentarizmus unalomig ismert eszköztárát minden probléma és eredetiség nélkül, bár kétségtelenül korrekten és tehetségesen használó műveinek nagyfokú, a művek mennyiségében kifejezett túlreprezentáltsága. Persze, hozzátenném ehhez, nincs nehezebb dolog újat, eredetit hozni, azaz valamiképp újraírni a fotótörténetileg egyik, ha nem a legnagyobb hatású és legtekintélyesebb fotográfiai hagyományát, amit az egyszerűség kedvéért, összefoglalóan dokumentarizmusnak hívok. Csapongás 2.Nyilvánvaló, sokan leírták már, hogyErdei Krisztinaképei a dokumentarizmus egyfajtaélhető, új változatát képviselik, olyan dokumentarizmust, ami már nem is az. Olyan invencióval, komplexitással, finomsággal írja át és felül, továbbáerdeikrisztásítjael a tradíciót, hogy nem ismerünk rá. AKizárása már megszokott magas színvonalú, sűrű, gazdag szövésű anyag. A képek általában sok elemmel, motívummal dolgoznak, és építenek fel, de inkább szét, komplex, mégis stabil struktúrákat. Korábbi munkáit ismerve látható, Erdei Krisztina erős stilisztikai koherenciával beszél egy saját képi nyelvet [amely néha a káosszal való pompás szerkesztés, együttműködés], amelyből néha, bizonyos koncepciók, hívószavak mentén elkülönít, összerak egy-egy egységet, műcsoportot. Azonban aKizárásbanszámomra volt egy-két kép, ami stilisztikailag kevésbé hozta a többi színvonalát, gazdagságát, izgalmát, én kihagytam volna őket a sorozatból [gondolok itt pl. a babás-peronos képre, vagy a cigarettázó keleti nőre vagy a tetovált karú fiúra].Továbbá a sorozatcím és az egyes képek között néha meg-megszakad a kapcsolat. Egy merész átkötéssel ide kötnémTehnica Schweiz[László Gergely & Rákosi Péter]Dunaújvárosi garázsfesztivál (2008)c. kiváló sorozatát is, amely egyébként bizonyos értelemben egyedül áll a biennálén, hiszen nem pusztán önmagát állítja, mint [művészi] öncélt, hanem egy nagyobb projekt részeként funkcionál. A képeknek, amellett, hogy önmagukban is működnek, szemlélhetők, dokumentáló funkciójuk és erős, másfajta referencialitásuk van. A képek egy része Dunaújváros legnagyobb garázstelepét, garázsbelsőit ábrázolja, másik részük, ugyanitt, kreatívan átalakított, módosított belsőket. A módosítatlan, eredeti üres garázsbelsők voltaképp gazdájuk, tulajdonosuk lenyomataként, arcképeként funkcionálnak, egyfajta szociológiai metaforaként is értelmezhetők. A csak egy fotó erejéig berendezett, felépített, így fiktív garázsbelsők arcképként, nyomként való azonosítását a képek többféle módon: ironikusan, szürreálisan, talányosan hozzák játékba, vagy éppen függesztik fel. A fotók szerzősége megsokszorozódik, hiszen egy-egy fiktív garázsbelsőt felkérésre terveztek meg a művészek ismerősei és barátai, tehát többféle értelemben is egy csoportmunka termékeit láthatjuk. Csapongás 3.Krajnik István Szociokombinatorikájahibátlanul összerakott, végiggondolt,csont nélkülianyag, többféle értelmezési lehetőséggel. Elvont értelemben: a jelentés kontextusfüggőségére mutat rá. Más és más környezetben, más és más hozzáadott elemekkel, toldalékokkal azembernevű jelentés más és mást mond. Vagy inkább semmit, mert saját helyéről, helyéből, szituáltságából kiszakítva a hely-nélküliségbe taszítva [mert a képeken senki nincs a helyén], lényegét veszíti, így lényegéről kiderül, nem belül van, hanem kívül, ami rendkívül sajnálatos tény, együtt zokog a felvilágosodás és humanizmus és modernitás minden kedves gondolkodója. A sorozat pontosan fogalmaz, száraz, analitikus, humoros és voltaképp kegyetlen. Ez mindenképp kiemeli, egyedivé teszi a mezőnyben. Kiváló válogatási/kurátori munkaFátyol Violatiszta, összetett, de számomra értelmezés tekintetében még némileg enigmatikus [vö.satu], családi, önéletrajzi narratívában/ból [ki] mozgó sorozata aNyílt titok. Rujder Krisztaképei, különösen a színesek, finom, érzékeny, minimalista, perceptuálisan izgalmas absztrakciók.Alpern Bernadett Annamunkái gazdag, színekkel jól operáló látvány-palimpszesztek. Erős, összefogott, színvonalas anyagok, a már korábban a Nessimben bemutatottBartha Máté MutációésPéter Ildikó Terek és építkezésekc. anyagai, bár Bartha Máté sorozatcímét sem a meglehetősen közhelyes koncepcióleírással [pl. „mi magunk e rendszer fogaskerekeivé válunk], sem a képekkel nem sikerült eddig összefüggésbe hoznom. Egységes, átgondolt, invenciózusan médium/technika-specifikus, arra változatos módon reflektáló munkák:Trembeczki Péter,Váradi Viktor,Szécsényi-Nagy Loránd,Pál RichárdésFarkas Imremunkái. Páhi-Fekete Noémi Létmásaszámomra túl direkt, öncélúan szürreális, bár kitűnően kivitelezett, fegyelmezett és fantáziadús sorozat. Hermann Ildi NHLc. munkája a személyes narratíva miatt jelentős súlyt, drámaiságot kap, ám néhol esetlegesnek és következetlennek, ingadozó színvonalúnak érzem a képpár-szerkesztést, kicsit lazának a sorozat kohézióját, talán épptúlírtságamiatt. Kevésbé átütő erejűnek és/vagy eredetinek, átgondoltnak, inkább, bizonyos értelemben kissé csak dekoratívnak érzemJókúti András,Erdős Gábor,Sziládi Mónika,Halász Dániel,Gunics Dóra,Taskovics Dorkasorozatait, amelyek struktúrájukban, működésmódjukban egyébként sok hasonlóságot mutatnak. Csapongás 4.ADFB-hez katalógus is készült, szép kicsi. Nem nagyon volt rá pénz, nem teljes, épp csak van. Így nehéz bármit is felajánlani az örökkévalóságnak.Van egy álmom, hogy egy naponelérjük ama paradicsomi állapotot, hogy a következő DFB-re egy min. 300 oldalas, színes, szélesvásznú észenélő katalógusjelenik meg, benne minden képpel, adattal és tanulmányok garmadával, melyek szénné elemzendik vala a jelesebbnél jelesebb műveket. Lőjetekködgépet! Dunaújvárosi Fotóbiennále 20092009.04.25 - 2009.05.31. Hozzászólások az íráshoz(eddig 21 hozzászólás érkezett) Barta Eszternek: A hozzászólás középső részében felsejlik egy … Igen. Kosz. Ujra és ujra elolvastam a Szerzök irasat … Barta Eszternek: Természetesen T.P. attitűdjét 21. századinak is fel …
Hadd mondjam azt, nagyon felületesen és általánosan: vannak gondok akörül, hogyan beszélhetünk fotográfiákról, érdemes-e beszélni, vannak-e érvényes szavaink hozzá, esetleg érveink, és kinek beszélünk [most konkrétan a magyar színtérre értve, de akár globálisan is]. Vannak gondok akörül, mi a fotográfia, mi a fotóművészet, mitől jó egy fotó, mitől nem, mitől művészet, mitől nem az. Vagyis olyan fotófeszt, ami nem a fővárosban van és szép és jó és nemzetközi is, és ott van mindenki, aki számít, meg a tömegek, és beszélnek róla és fontos és jó buli. Avárosadott. Szép zöld, finom, illatos, érdekes, szerethető,Sztálinnevét viselte, van sok gyönyörű ipari izé, jó sok nagy területen és fantasztikus a kilátás a Dunára, sőt, lélegzetelállító. Nemcsak kiállítani jó, fotózni is a hely. Van persze kis kompromissz', nem főváros ugyan, de azért közel van. De mindent nem lehet. A biennále adott, ez már a második, az elsőt nem láttam, de feltételezem, hogy ez egyre jobb. És hadd vessem minden alább mondandó kritikai megjegyzésem elé már most in medias res, hogy megítélésem szerint, egészében ez egy egyenletes színvonalú, erős, jól összerakott, friss és reprezentatív biennále volt. Persze, nemÁrl. Azaz: nem nagyon hiszem, hogy sokan látták volna, hisz a fotográfia művészetként való kanonizálódása még gyerekcipőben jár Magyarországon. A múzeumipar még kevéssé „mozdult” rá a fotográfiára, kevéssé lehet tömegeket mozgósítani akárcsak a fővárosban is erre, legyen bár komoly anyagi háttér és marketing a dolog mögött [nota bene! a DFB mögött nincs ilyesmi, sajnos]. Kíváncsi lennék pl. aRuff-kiállításstatisztikájára, hányan látták a Műcsarnokban, vagy akár aLélek és testet a Szépművészetiben, összevetve mondjuk azMNGMunkácsy, vagy aSzépművészetiMonet és barátai kiállításának nézőszámaival. Külön hendikep, hogy Magyarország, minden erőfeszítés ellenére, továbbra is BP-központú vízfej némileg. Így, ha a fővárosban nehéz bevinni a fotográfiára, pláne a kortársra a befogadót [hányan nézték vajon meg aVintage Galériában, az amúgy már „névvel”, életművel és komoly recepcióval rendelkező kortárs művész,Szabó Dezsőkiállítását, vagy hányan fogjákEperjesi Ágnesét?], „vidéken” még nehezebb, legyen az a vidék akár egy órányi vonat/busz-útra a fővárostól. Szóval: fiatal, magyar kortárs fotó vidéken: bizonyos értelemben ön-knockout. Nem lehet jól kijönni belőle. Már ha egy kiállítás szakmai színvonalát egyenes arányban a befogadó/néző mennyisége garantálja. Szerintem a magyar fotóművészetben ilyen helyzet egy ideig biztos nem fog adódni. Bár jó lenne, ha tévednék. De persze a fent vázoltak ellenkezője sem biztos/törvényszerű/igaz: kevés néző = zsír színvonal. Szóval, hogy lekerekítsem ezt a sztorit: a magyar Árl nekem most ilyen: fotófeszt, ami nem a fővárosban van, de jó, erős, nem nemzetközi, és még sincs/ nincs ott mindenki, aki számít, se a tömegek, és alig beszélnek róla, és így kevésbé fontosnak tűnik, noha fontos, és helyenként kicsi, de jó buli. Én személy szerint azt szeretném, ha pont olyan lenne, mint Árl vagyŁódź[ezt nem tom' kiejteni]. És pont Dunaújvároson, mert Ő [és Ön] megérdemli, mert jó hely, az Úrnak kedves. Tiszta, száraz érzés ott lenni. Hogy mi kellene ehhez, azt most nem írom le, mert hosszú, részben szakmai, részben politikai, részben anyám tyúkja tudja, milyen kérdés. Volt a biennálén május 16-án egyprofessönöl déja fenti címmel, ahol nem tudtuk meg a választ. Röviden és „szárazan” csak annyit mondanék, hogy tök mindegy, mi miatt, de nemnagyonderült ki a beszélgetés résztvevőinek a falalakon lógó izéket illető véleménye, és az sem, hogy a biennále díjazottjai miért is kapták meg a díjaikat. Ez szerintem elég különös, és nem túl egészséges, de nem egyedi eset, inkább szimptomatikus. Hadd mondjam azt, nagyon felületesen és általánosan: vannak gondok akörül, hogyan beszélhetünk fotográfiákról, érdemes-e beszélni, vannak-e érvényes szavaink hozzá, esetleg érveink, és kinek beszélünk [most konkrétan a magyarszíntérreértve, de akárglobálisanis]. Vannak gondok akörül, mi a fotográfia, mi afotóművészet, mitől jó egy fotó, mitől nem, mitől művészet, mitől nem az. Az a baj, hogy alig valaki akar belevágni a húrok/problémák pengetésibe, sebek felnyitásaiba, amúgy szakmai szikével. Személyeskedés, vélt vagy valós, egyéni vagy csoportérdekek erős szemmel tartását úgyszólván mellőzve stb. Számomra értelemszerű lett volna, ha minden különösebb fakszni nélkül, valaki/mindenki/akárki elmondta volna, neki személy szerint ez és ez a benyomása és neki ez és ez tetszett, szakadjon bár rá a plafon és orroljon bár meg rá a fotós üknagyapja is. Mert az érv, amiért ilyesmit nem hallottunk, az többnyire az volt, hogy túl nagy az anyag, az egészről, mindenkiről nem lehet, mindenkit végigelemezni sok. Amúgy igen. Én sem fogok végigelemezni mindent. De igyekszem majd elmondani, amit megtehetek, amit lehet, mit gondolok egyes dolgokról, tetszett-e valami és miért. Vagy elmondom a kétségeimet, kérdőjeleket teszek ki, netalán bevallom, hogy nem értek valamit, mert hülye vagyok, mint a satu. Mert feltételezem, hogy van, akit ez érdekel, van közönség. A professönöl déjen is volt, kissé csalódott. Az azért valóban különös, hogy díjak osztatnak indoklás nélkül. MiértKrajnik, miért nemFátyolmondjuk? Miért a szakma bátortalansága vagy nem tudom, mije, ha ítéletet kellene mondani, értékelni fész tu fész? Szóval engem az érdekelne, mint nézőt, hogy leül lazán pár fotóban utazó szakférfiú és szaknő, és elkezdi az egyik. Hogy neki márpedig bejön ez a cucc itt, mert ezért és ezért, amaz meg piszokul nem jön be, mert. És Párizsban azt látta, de Prágában meg ezt, és hiába nyomatja neki London, hogy ez jó, nem érti, és szerinte vannak nagyszerű magyar kortárs fotósok, és felsorol pár nevet és indokol, mire gondol. És így menne tovább a pompás beszélgetés. És lehetne utalni hazai és/vagy külföldi szakférfiúk szakcikkeire, hogy de ő itt azt állítja, de lám, a falakon meg más van, de mégiscsak jó, mert működik, és miért működik. És ekkor a közönség örvendezne és hejehujázna és elkezdené érteni, mi van a falakon, mert elmagyaráznák kicsit neki, mert véleményeket hallana és a vélemények mögött emberek állnának stb. Haddcarpenterezzelek meg kicsit, drága olvasó a fotográfiai dologról. Véleményem szerint erős, színvonalas anyagot sikerült összehozni, válogatni, vállaltan kicsit körvonal nélküli, kb.frísztájlmódon [ami nem baj, tény]. Azaz a cél egy mai magyar kortárs fotográfiai körkép megalkotása volt, minden különösebb előzetes koncepció, felosztás, tematika nélküli elrendezésben [vö. a más koncepciójú mostaniPrágai Biennále4 „témája” köré csoportosított kiállításokat]. Cél volt a nagyobb, egységes anyagokkipakolása, azaz lehetőség volt egy-egy alkotó teljes vagy majdnem teljes sorozatának bemutatására, így az alkotó behatóbb megismerésére. Szerintem, picit sok lett. Több szempontból is. A legtöbb sorozat kicsithosszúvolt, és nem főleg fizikai értelemben, keményebb szelekciót, szigort elviseltek volna még az erősebb anyagok is. Helyszíneket tekintve is volt kompromisszum, voltak helyek, ahol nem lett volna szabad kiállítani. De ez koncepcionális kérdés. Értem persze az e mögött álló érveket, de nem osztom. Mert elég nehézkes útnak látom, hogy kocsmákon, kávézókon, gimnáziumon keresztül juttassuk el a műveket a befogadóhoz, olyasmi meggondolásból, misszióból kiindulva, hogy ezen helyszíneken olyan befogadókhoz juthat el a mű, amilyenekhez egyébként nem, mert történetesen a befogadó nem jár kiállításokra, nem érdekli a kortárs és semmilyen művészet stb. Szerintem nem az a gond, hogy a kortárs művészet/fotó kvázi el van zárva a nagyközönség elől a múzeumokba, galériákba, és elég annyit tenni, hogy nyitunk és berakjuk a műveket a nagybecsű életterekbe. Ad absurdum, abból sem következne semmi, ha a sarki közértben, kávézóbanStockhausent vagyKurtágot kezdenénk nyomatni hirtelen, vagy ha ugyaneme helyeken részletekben felolvasnám aSúlyszivárványt. Agond[vagyis a kortárs művészet eljuttatása a befogadóhoz] nemtopográfiai, hanemhermeneutikai. Tök mindegy, hol van a mű, sajnos magyarázat, értelmezés kell hozzá, tálalás. További érv, hogy ilyen helyeken nincs mód a profi installálásra, világítására stb., így adott képinformációinaklehet, hogy csak a fele jut el a befogadóhoz, tehát nem a kép, a mű, hanem valami más. Az ilyen „veszteség” a műveknek a befogadóhoz való eljuttatásában:megengedhetetlen. Számomra a következő megoldás kínálkozna: kiállítások nagyjából csak professzionális/abb helyszíneken [vagy helyspecifikus művek/installálás vagy több magyarázat, jobb tálalás], erősebb szelekció és valamilyen elvek/témák/elgondolások szerint való rendezés, csoportosítás [körvonalak itt is voltak persze, helyszínekre bontva: doku szekció, kísérletibb művek stb., ez oké, csak tán kevés]. Azaz: bátrabb és határozottabb körvonalú rendezés, kurátori szemlélet. Kevesebb anyag, határozottabbarcélmegkönnyíti a befogadó dolgát. Az nem baj, ha valaki kimarad. Mindig kimarad valaki, mert nincs egyetemes és objektív ítélet, ízlés. Továbbá tökéletes kurátori elképzelés sincs, minden és mindenki támadható/bírálható/kritizálható valamilyen szakmai(!) szempontból, perspektívából, érvrendszerből, de ezt vállalni kell. Megoldás a közönség megszólítására: professönöl déj mellett közönségnap beiktatása lehetne esetleg, miképp azt már több múzeum csinálja, kiállításnézés a művészek vezetésével, magyarázataival stb. Dunaújvárosi Fotóbiennále 2009 2009.04.25 - 2009.05.31. [folyt.köv. II. rész] Hozzászólások az íráshoz(eddig 2 hozzászólás érkezett) Barta Eszternek: A hozzászólás középső részében felsejlik egy … Igen. Kosz. Ujra és ujra elolvastam a Szerzök irasat … Barta Eszternek: Természetesen T.P. attitűdjét 21. századinak is fel …
„… fény-, vegy- és tér-összefüggéseket akartunk kutatni, szinte természettudományos kíváncsisággal…”– fogalmazott Maurer Dóra 1987-ben, az Iparművészeti Főiskola egy általa vezetett kurzusának céljáról beszélve*. Eperjesi Ágnes – a kísérleti szeminárium egyik volt résztvevője – azóta is következetesen járja a szűkszavúan megfogalmazott program által kijelölt utat. A három helyszínen egy időben megrendezettSzínügyekcímű kiállítás-sorozat – az elmúlt néhány évben készített műveken keresztül – a több mint két évtizedes alkotó- és kutatótevékenység során felismert tapasztalatok szintézisét nyújtja. Az egyszerre több helyszínen bemutatott kiállítások megközelítésére, értelmezésére különböző lehetőségek kínálkoznak. A tárlatokhoz mellékelt sajtóanyag a kiállítóhelyek szerinti szétválasztást sugallja, amikor azt állítja, hogy „a munkák a három helyszín között a test-szellem-lélek olvasatának megfelelően oszlanak el”. Nyilvánvaló, hogy melyik kiállítás jelenti a lélek szerinti megközelítést, és az is eldőlhet, hogy melyik tárlat ad leginkább lehetőséget a test, és melyik a szellem szerinti olvasat kialakítására.A különböző dimenziók e módon való szétválasztása helyett én a három kiállítást egy egységnek tekintem. Eperjesimunkái – ezt nehéz, majdhogynem bűnös dolog egy művészettörténész számára leírni –szépek. A nagyméretű, élénk színű fotogramok, a sajátos ritmussal rendelkező videók, a sötét térben megjelenő színes feliratok (betűk, szavak, szövegek) vizuális hatása rendkívül erős. A munkák jelentős részére jellemző a sorozatba vagy rendszerbe foglalás, a mátrix-szerű elrendezés. Ez egyrészt kijelöli a művek művészettörténeti kapcsolatrendszerének egy szeletét, másrészt szisztematikus és következetes gondolkodásmódra illetve munkamódszerre utal. Egy adott rendszeren belül a variálható elemek felismerése; a finom, apró változtatások végigvitele; a felvetett kérdések különböző médiumokban való megfogalmazása egy-egy jelenség mind teljesebb feltárására ad lehetőséget. Az Eperjesi által kialakított struktúra mégsem válik merevvé, túlságosan didaktikussá, aminek véleményem szerint többek között az az oka, hogy a véletlen, a rendszertelen, a kiszámíthatatlan is hangsúlyos szerepet kap. A fotópapírra helyezett „tárgyak” elrendezése nem ritkán kaotikus, véletlenszerű (vagy legalábbis annak tűnő); a fotográfiai nyersanyag működése – alapos technikai tudás mellett is – gyakran kiszámíthatatlan és meglepetésszerű. Emellett a munkák egy részének esetében a mozgás is megjelenik, és folyamatosan változó látványt generál. A művek létrehozása során használt, illetve a munkákat alkotó „anyag” változatos: egyes esetekben színes tárgy, más esetekben színes festék, megint máskor színes fény. A szín mindhárom esetben más szabályok szerint működik, a pigment, illetve festékhasználat során elsajátított tudásunk például nem alkalmazható a fénnyel kapcsolatban, a festékkeveréssel kapcsolatos tapasztalataink nem vihetők át automatikusan a fotóra, a fotópapírra. Eperjesi műveit látva, kutatva, értelmezve megismerhetők a fotós nyersanyagok és a színes fény bizonyos összefüggései, törvényszerűségei – ám a művek (és a kiállításokhoz csatolt szöveges anyagok) csupán felkínálják ezeknek az „intellektuális felismeréseknek” a lehetőségét, finoman sugallják, nem pedig a nézőre kényszerítik azokat.A tárlat erénye, hogy tanult, s a legtöbbünk számára csupán verbálisan megfogalmazott ismereteket tesz kézzelfoghatóvá, szemmel láthatóvá, átélhetővé. Ez jellemző többek között a kiegészítő színekkel és a szimultán kontraszttal foglalkozó művekre, például a Mai Manó Házban kiállítottKomplementer színekcímű interaktív installációra. (S most elsősorban nem a falra vetített „képre” gondolok.) A kiállított művek egy részénél jelentős szerep jut a szövegeknek, betűknek. Ezek egyrészt / néha a művek által felvetett kérdéseket közvetítik, másrészt / máskor szavakkal kifejezhető egyéb információkat hordoznak, harmadrészt / s megint máskor apró vizuális egységekként, formákként jelennek meg. ARövid ima a gondolatokértcímű installáció esetében a kiállítótérbe lépő, s a műtől még távol álló befogadó egy olvashatatlan, kaotikusnak tűnő betűhalmazt lát, majd amikor a térben (balról jobbra – tehát az európai olvasási szokásnak megfelelő irányban) mozogni kezd, mozgásával értelmessé teszi a szöveget:„rövid ima a gondolatokért,melyek sosem jutottak eszembe”. Ha a néző ezután visszatér kiindulási helyére, a következőt olvassa:„melyek sosem jutottak eszembe” … „rövid ima a gondolatokért”. Oda-vissza járva, oda-vissza olvasva: a szöveg – ha nem is válik értelmetlenné – értelmét veszti, jelentésénél fontosabbá válik az a hatás, amit az egyben majd külön-külön vetített két „kép” együttállásának illetve egymásból való kiválásának ritmusa hoz létre. Ezáltal a mű – legalábbis számomra – valóban az imához válik hasonlatossá: értelmes, értelmezhető szavakból áll, azokból indul ki, mégsem az értelem, az intellektus fennhatósága alá tartozik, hanem valamiképpen hidat ver a tudatos, a racionális és a racionalitáson túli világ között. Véleményem szerint ugyanez mondható el mindegyik kiállított műről, végeredményben a kiállítás-sorozat egészéről. Minden egyes mű a szem, a test, a szellem, a lélek által is olvasható; egyszerre érzéki, fogalmi és intellektuális szinten szól a minket körülvevő komplex, színes világról. *Maurer Dóra: Fényelvtan. A fotogramról.Magyar Fotográfiai Múzeum – Balassi Kiadó, Kecskemét – Budapest, 2001, 146. Színügyek- Eperjesi Ágnes kiállítás három helyszínenMindig lesz friss szennyes.Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház, Budapest, 2009. április 30–június 21.Semmi a szín alatt.Nessim Galéria, Budapest, 2009. május 5–június 5.Rövid ima.Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár, 2009. május 9–szeptember 20. Hozzászólások az íráshoz(eddig 2 hozzászólás érkezett) Barta Eszternek: A hozzászólás középső részében felsejlik egy … Igen. Kosz. Ujra és ujra elolvastam a Szerzök irasat … Barta Eszternek: Természetesen T.P. attitűdjét 21. századinak is fel …
Az általunk elemzett fotósorozat egy sajátos fotózási eljárás, kísérlet eredménye. Első ránézésre portréfotók készültek, amelyekben korunk és a mögöttünk lévő két utóbbi század is megmutatkozik: a fényképszeti technika XIX. századi, a fotográfusi attitűd XX. századi, és a képek készítésének terepe pedig jelen századi. Vajon, valóban portréfotókat látunk? Egyáltalán van-e ebben a műben hagyományos értelemben vett jelentéssel bíró fotografikus kép? Teljes cikk
„… fény-, vegy- és tér-összefüggéseket akartunk kutatni, szinte természettudományos kíváncsisággal…” – fogalmazott Maurer Dóra 1987-ben, az Iparművészeti Főiskola egy általa vezetett kurzusának céljáról beszélve. Eperjesi Ágnes – a kísérleti szeminárium egyik volt résztvevője – azóta is következetesen járja a szűkszavúan megfogalmazott program által kijelölt utat. Teljes cikk
Van egy álmom, hogy egy napon elérjük ama paradicsomi állapotot, hogy a következő DFB-re egy min. 300 oldalas, színes, szélesvásznú és zenélő katalógus jelenik meg, benne minden képpel, adattal és tanulmányok garmadával, melyek szénné elemzendik vala a jelesebbnél jelesebb műveket. Lőjetek ködgépet! Teljes cikk
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia szaka meghív minden érdeklődőt a 2009-ben diplomázók: Ember Sarolta Réka, Fenyvesi Máté, Kovács Katalin, Lajti Virág, Mikonya Bence, Nánási László, Perness Norbert, Szesztay László Csanád diplomavédésére. Az esemény időpontja: 2009. június 17., 9.00 helyszíne: MOME Auditórium 1121 Budapest, Zugligeti út 9-25.
Új vezetőséget válaszott a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója . A 2007-es újjáalakulást lebonyolító vezetőséget (Kasza Gábor, Mátray Péter, Mucsy Szilvia) Cséka György, Misetics Mátyás és Nánási László váltja. http://www.ffs.hu/
Szeretettel meghívjuk a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója Képhiba című kiállításának finisszázsára, ahol meghívott vendégeink: Csatlós Judit, Csontó Lajos, Haris László, Jokesz Antal beszélgetnek a kiállított munkákról Beöthy Balázs vezetésével. http://www.ffs.hu/
Ezt mondta a legkisebb királylány apukájának, erre az meg megharagudott, a mese folytatását tudjuk. A Biennálén kiállított kép is sok, és legalább olyan jó, mint a só. És azt sem tudjuk, hogy mekkora baj lenne, ha eltűnne az életünkből, a kiállítóhelyek ugyanis pangtak az ürességtől – bár a látogatók így is „megtöltötték” Dunaújváros fényes útjait: az üres utcákon, a helyszínek közt csámborogva lépten-nyomon egymásba botlottunk. Teljes cikk
Megnyitó: 2009. május 19. 19:00, a kiállítás bezárása |2009. május 20. Lumen Galéria: 1088 Budapest, Mikszáth Kálmán tér 2. Andrea Kalinová a pozsonyi Képzőművészeti és Dizájn Akadémia Fotó és Új Média tanszékén végzett. Művészeti tevékenysége során aktuális társadalmi témákra, azon belül társadalmilag meghatározott viselkedési formákra és azok fonákjára összpontosít. Fotósorozataiban és videomunkáiban mindennapi életünket befolyásoló jelenségek tökéletlenségeit és ellentmondásait sajátos, olykor érzéketlennek tűnő könnyedséggel boncolgatja. Így Summer resort című videójában, melyben Leszbosz szigetének két, egymástól gyökeresen eltérő arcát ismerhetjük meg. A közkedvelt turistaparadicsom homokos strandjai az Európai Unió egyik illegális határátkelőjeként szolgálnak, ahol az éjszaka leple alatt lélekvesztő ladikokon Törökország felől érkező bevándorlók kötnek ki. www.andreakalinova.com Andrea Kalinová a Nemzetközi Visegrádi Alap residency programjának támogatásával, az IMPEX vendégeként tartózkodik Budapesten. Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Az előadás nyelve angol. Kapcsolat: Impex – Kortárs Művészeti Szolgáltató 1071 Budapest, Damjanich utca 44. www.impex-info.org | contact@impex-info.org | +36 20 966 96 74
Ezt mondta a legkisebb királylány apukájának, erre az meg megharagudott, a mese folytatását tudjuk. A Biennálén kiállított kép is sok, és legalább olyan jó, mint a só. És azt sem tudjuk, hogy mekkora baj lenne, ha eltűnne az életünkből, a kiállítóhelyek ugyanis pangtak az ürességtől – bár a látogatók így is „megtöltötték” Dunaújváros fényes útjait: az üres utcákon, a helyszínek közt csámborogva lépten-nyomon egymásba botlottunk. A rendezvény jellegzetessége a heterogenitás – amit ma fotográfiának vagy fotóművészetnek hívunk, annak minden fajtájából jutott reprezentáns a falakra. A hét helyszínen 45 alkotó fényképei láthatók, akik között körülbelül annyi a közös, hogy mindannyian fényképeznek. Klasszikus és experimentális, dokumentarista és konceptuális munkák tömege. Különösen a mennyiség impozáns – ekkora számú fotónál nagy az esély, hogy a néző már csak bambán vonszolja magát egyik helyről a másikra, és már semmi ne keltse föl az érdeklődését, de bejött a kisebb százalék: ez a kiállítás a legnívósabb ifi (na, junior) seregszemlének látszik most a fotóban Magyarországon.Sokszínű, változatos, vegyes. Átfogó cikket, gyors villantásokat kevésnek ítélek ezekhez a munkákhoz; így csupán csak egy helyszín egyetlen emeletét vizsgálom. Balra és középen – a mindennapok A Kortárs Művészeti Intézet (ICA) előterében Gunics DóraSzünetsorozata visszafogott anyag. Címe magáért beszél: munkahelyükön cigiszünetet tartó embereket fotózott le a művész. A téma riportkategória, ám a képek szekvenciába rendezése és együttes hatása, a beállított kompozíciójuk többet ad; bensőséges pillant részeseivé válunk, amiben mindannyiunknak részünk volt már. A szükséges plusz pihenő, a rapid rekreáció, a megérdemelt „lógás” varázsa teremti az együttérzés harmóniáját köztünk – modell és befogadó között. A sorozat alanyai más és más társadalmi kategóriából származnak, ez csempész valamiféle Tesz-vesz város feelinget a szemlélésbe. Mindenki másképpen ugyanazt csinálja – Gunics a különbségeket kidomborítja, a szereplők száma, öltözéke, helyzete, a háttér, a fény különbözik, de a cigiszünet parányi gesztusával (és persze a sokféle helyszín funkcionális analógiájával) mindannyian egy csoportba kerülnek. Krajnik István (az ICA fő kiállítóterében)Szociokombinatorikája ötvözete a társadalomkritikának, meg egy kissé sekélyes neoavantgárd evokációnak. A három darab négy képes tablón négy pár négy helyszínen, kezükben négyféle tárgykombinációval láthatók. Ám senki és semmi nincs a helyén – a sparheitos szükséglakásban a plazmatévét szorongató öltönyös úr és párja, a decens középosztálybeli konyhában kopott guberálószatyrot tartó értelmiségi kettős, és így tovább. Le kell lőnöm a poént: egyetlen kombináción sincs senki a kezében a megfelelő dologgal a helyén. A kézenfekvő és az egyszerű nem mindig esik egybe; szellemességét nem vitatom az ötletnek, de pont a magától-értetődőség zavaró kicsit. Az is zavaró, hogy ezt a fluxista, már-már filliou-i sorozatképzést nem szokták ilyen konkrét dolgokra alkalmazni – sokkal absztraktabb eljárás, így az infantilizmusa elveszíteni látszik a tisztaságát. De lehet, hogy sznob vagyok, és a jelen társadalmi gondjainál nincs súlyosabb kérdés. Jobbra – Végzet finoman és durván Fogadj el– egy olyan labda, amit még nem dobtak be, de már nagyon érett rá a helyzet. Hartányi Nortbert portrésorozata fogyatékos embereket mutat be. De Hartányi sajnos elárulta magát – a szervezőknek szerencséjükre nem kellett állást foglalniuk. A XVIII. században élő szobrásznak, Franz Xavier Messerschmidtnek nem kellett még az elmebetegek ábrázolásának kérdésében az elfogadást szóba hoznia, egyszerűen elkészítette legendás büsztjeit róluk. (Később magáról is; tükör előtt gyakorolta a grimaszolást, majd maga is megőrült.) Teremtett egy sajátos ábrázolási módot, ami a plasztikában saját korában egyedülálló. Hartyányi valami olyat fotózott, amit senki sem mert eddig. Ebben a formában meg aztán különösen – és ezzel árulja el magát. A cím álságossága alól kibújik a nézés szenvtelensége – a képek fekete-fehérek, érzékeny tónusaik csak a pontos befogadásra teremtenek módot. Mondhatjuk, hogy ez a szenvtelenség hozzájárul a megismerésen át az azonosuláshoz. De nem. Ezek a képek profi és kíméletlen reprezentációi a természet bizarrériájának – akárcsak Messerschmidtnél. A gesztus kegyetlenségét persze nem könnyű vállalni, esztétizálni mások nyomorán – ha ez nyomor egyáltalán. De az első benyomás ellenére ez a „kegyetlenségnek” tűnő dolog tán nem is az. Kovács Tamás Sándor a kiállított művészek közül tán a legrosszabbul járt. Hartyányi, Hermann és Szász munkáival egy térben (nem beszélve a Farkas Imre videoinstallációjáról)Reggeltől estig, estétől reggeligcímű kontemplatív fotóciklusa elveszik a teremben témája és feldolgozásmódja miatt. Az öregkor, a pusztulás lassú, napi körforgása költészettel és tapintattal ábrázolva – kezdve az első kép tavaszi kertjén, a virágos tapéta alatt alig látszó hálóinges testtel (fókusz a tapétán). A tisztelet, távolságtartás, titkolt voyeurizmus olyan keveréke, ami ennyi radikális ábrázolásmód között nehezen érvényesülhet. Ketten és egyedülHermann Ildi és Szász Lilla egy-egy sorozata látható még ebben a teremben, előbbi sorozata kettős képekből áll, egy nő rákbetegségét beszéli el. A két kép adott fázisban egymás mellé rendelése feszült narrációt teremt, az esetenként intim és nyilvános ábrázolások ütközése megrázóvá fokozza az elbeszélést. A modell hajának elvesztése, a múltban oly dús hajkorona semmivé válása, majd az újra növekedni kezdő szőrzet – a sikeres (?) kezelés jele – az először egy ágy mellett, majd az utolsó képduón „valóságában” is megjelenő kisgyerek megnyugtató zárás; arra is halvány következtetést enged, hogy a modell anya. Hasonló módon működik egy jó képregény, de e sorozat több annál. A médium realitása fokozza hatást – és bizonnyal meghatározza a ciklus hitelességét, hogy a modell Hermann Ildi maga volt. Szász Lilla kicsit könnyebb témát választott, de a képek érzelmi ereje – ahogy nála megszokhattuk – változatlanul magas és elemi. Akár a leányanyákat és gyermekeiket ábrázolóSzázszorszépet, vagy az egy öregek otthonában készültAranykort nézzük, mindegyikben az expresszív dokumentarizmus hagyományának folytatóját látjuk.Szász ez esetben ettől kicsit eltért. Párokat fotózott, fekete-fehéren, erős kontrasztokkal. Elhagyta a látszólagos szenvtelenséget, a csak a beállításokkal operáló tárgyilagos fényképezést. Többet és szabadabban használja a fényt, és vállalja a szubjektivitást. De ahogy szellemes beállításaival kerülte el eddig a sekélyes riportozást, most ehhez hozzáadódott a fénykezelés, az emberi testek és arcok felhasználása egy saját légkör megteremtéséért. Elfogadom, ez 2009-ben kevés egy magánparnasszus megteremtéséhez, de jó képeket tudunk még fogadni innen is – egyelőre. Só tehát van, fogyasztjuk is. A gond talán az, hogy nem tudjuk, mit szeretünk, azt sem, hogy miért, és hogy mennyire – viszonyunk egyre tisztázatlanabb a fotó médiumával. A közös szál a kiállított művek között csupán a „nyomot hagyás szándéka”, a katalógus előszava szerint; ami még a gepárdokat is jellemzi, mégsem készítenek ilyen fényképeket. A bőség érzését talán a magátólértetődés és a megdöbbenés közötti nagyon keskeny sáv okozza. Egy „jó” kép keveset is jelent (mert sok van belőle), és sokat is (mert egyediségében kiváló). Össze fogunk zavarodni. Hozzászólások az íráshoz(eddig 4 hozzászólás érkezett) Kedves Jerovetz György! Bár, kicsit furcsának és szokatlannak találom … Kedves Krajnik István! Kétségtelen, hogy egy kissé egyszerű és … Kedves Jerovetz György! "Krajnik István (az ICA fő kiállítóterében …
Fotopost.hu Fotók és szövegek Karlin Hall Fotografus.hu Fotóiskola Fotobiennale.hu Alapítvány a Magyar Fotográfiáért Alapítványi Fotóiskola Dunaújvárosi Fotóbiennále Kritika Interjú Elemzés Ajánló Linkek Kontakt Fórum Hírlevél English Támogató Cím: Prága Hírek Andrea Kalinová Urban Walkers - előadás, vetítés 2009.05.13. Létezik-e még fotográfia - ahogy tanultunk róla? Szarka Klára fotótörténész előadása 2009.05.09. Dunaújvárosi Fotóbiennále Szakmai nap (2009. május 16.) 2009.05.08. további hírek >>> Kiállítások Massimo Vitali 2009.05.29. - 2009.09.09. Thomas Ruff Surfaces, Depths 2009.05.21. - 2009.09.13. Felicides Ildikó lépten, nyomon 2009.05.15. - 2009.06.28. további kiállítások >>> Pályázatok „Nézz szembe a tényekkel!” A Bayer Hungária Kft. és a UNEP pályázata Határidő: 2009.05.15. CULTiRiS Fotópályázat Határidő: 2009.05.25. A Miskolci Galéria pályázata Alkotóházi munkára Határidő: 2009.05.31. további pályázatok >>> Fórum Úgy szeretlek, mint a sót Kedves Krajnik István! Kétségtelen, hogy egy kissé egyszerű és … Jerovetz 2009.05.13. 21:03 Úgy szeretlek, mint a sót Kedves Jerovetz György! "Krajnik István (az ICA fő kiállítóterében … krajnik 2009.05.13. 03:25 Úgy szeretlek, mint a sót Kíváncsian várjuk a többi helyszínről is az írásokat. Nagyon jó ez a … trembe 2009.05.11. 14:31 további fórumtémák >>> © 2009 fotografus.hu Impresszum Archívum © Jogok / Adatkezelés
Ha egy hülye szóviccel [továbbá egy nagyon is előre látható, bár e mondatban (ön)reflektált, de ezáltal persze fel nem menthető nem mondom, de/és úgy mondom -mal] akarnám kezdeni kies ajánlómat, talán azt mondanám, aki komolyan kíváncsi a mai magyar fotográfia/képzőművészet fejleményeire, alakulásaira, izgalmaira és experimentumaira, semmi szín alatt ne hagyja ki Eperjesi Ágnes Színügyek c. hármas [tömören a lényeget: 1/3/3] kiállításának egyik stációját sem. Teljes cikk
Egyszer, régebben, egy másik történetben kőkori emlékek, menhirek, dolmenek voltak láthatóak fotográfiákon, mindent beragyogó és az éjt nappallá varázsoló telihold fényében. A képeket nézve egy fotográfus (akit nagyon nagyra tartok), azt találta mondani, hogy nem érti, miért kell valami olyat lefotózni, ami ezer éve létezik. Számunkra öröknek tűnő dimenziókban léteznek, beburkolja őket saját időtlenségük és titokzatosságuk. És akkor jön valaki, aki egy kamerát elkattint előttük. Azaz egészen efemer lenyomatot hoz létre egészen esendő cselekedet által – egy egészen örök dologról. A történettől nevethetnékem támadt: a fotográfus a maga kedves, félénk módján kirúgta a fotográfia alól annak egyik tartópillérét. A megörökítésben rejlő értelmezési, sajáttá-tételi szándék ugyanis mint alapvető motiváció, a fotó(készítés) ontológiájának alapeleme. Teljes cikk
A Lodzi Nemzetközi Fotófesztiválon minden évben 25-30 kiállításon városszerte több száz alkotó képeit mutatják be. Az idei, május 7-31-ig tartó program a Tickle Attack alcímet kapta, központi témája ugyanis a vicc, az abszurd és az irónia. Lengyelország legrangosabb nemzetközi fotós rendezvényén Magyarország lesz a díszvendég . Ennek köszönhetően láthatók majd Barakonyi Szabolcs, Elek Judit Katalin, Erdei Krisztina, Gerhes Gábor, Hangay Enikő, Szász Lilla és Kudász Gábor Arion munkái Bright Side of Reality: Modern Hungarian Photography címen valamint a Hórusz Archívum gyűjteménye.