club.profile.motto | club.name
A FotoKlikk Filmklub oral history sorozata a hazai fotótörténet legmeghatározóbb alakjainak állít mozgóképes emléket. A projekt – amelyet még a pandémia előtt indítottunk útjára egy sikeres pályázat révén, és 2021 februárjában élő online műsorfolyamként vetítettünk le a közönségnek – mára a magyar fotográfia pótolhatatlan archívumává érett. Dékán István, a sorozat készítője, riportere és szerkesztője (aki egyben az anyagot is biztosította platformunk számára) tíz olyan alkotót ültetett a kamera elé, akiknek életműve, látásmódja és szakmai hitvallása generációk számára jelent igazodási pontot. A gyűjtemény jelentőségét ma már az is fájdalmasan felértékeli, hogy a megszólaló mesterek közül többen már nincsenek közöttünk, így ezek a mély, szakmai és személyes beszélgetések végleg az élő emlékezet részévé váltak.A tízrészes sorozat a fotográfia szinte minden műfaját lefedi a dokumentarizmustól a reklámfotóig, a természetfotózástól a színházi pillanatokig:Féner Tamás: A tematikus könyvépítés és a hosszú távú vizuális antropológia képviselője, aki a Budapest-sorozatokon keresztül a városkép és az emberi terek változását dokumentálta.Kalotás Zsolt: A tudatos természetfotózás mestere, aki mély biológiai felkészültséggel, türelemmel és a természet iránti legnagyobb alázattal örökíti meg a növény- és állatvilág rejtett pillanatait.Keleti Éva: A színházi fotográfia megújítója, aki a merev, beállított képek helyett a színészek valódi esendőségét, a színpadi drámát és a kulisszák mögötti emberi valóságot kereste.Korniss Péter: A dokumentarista fotográfia kiemelkedő alakja, aki négy évtizedes munkásságával a hagyományos paraszti kultúra eltűnését és az ingázó vendégmunkások sorsát kísérte végig.Markovics Ferenc: A filmgyári standfotózás, a nemzetközi jazz-legendák és a szociografikus mélyriportok (mint a vastüdős betegek dokumentálása) elhivatott megörökítője.Rédei Ferenc: A sport- és sajtófotózás rutinos krónikása, aki a szerkesztőségi munka logisztikája mögül is a fegyelmezett, tiszta igazmondás és a precíz kompozíciók fontosságát hirdeti.Szalay Zoltán: A szociografikus mélyriportok és a portrépszichológia képviselője, akinek a sajtóetika, a hitelesség és az elesettek iránti társadalmi felelősségvállalás volt a zsinórmértéke.Szelényi Károly: A klasszikus táj- és műtárgyfotózás mestere, aki a mattüveges, analóg térlátás és a bonyolult dupla expozíciók bravúrjaival alkotott maradandót.Szigeti Tamás: A protokollfotózás, a színházi jelenlét és a feszes, informatív hírképek tapasztalt alkotója, aki a kapcsolatteremtés és az empátia erejére épít.Tóth József „Füles”: A magyar reklámfotózás legendája, akinek vizuális poénjai, humoros applikációi és ötletvezérelt plakátjai forradalmasították a hazai alkalmazott fotográfiát.A FotoKlikk platform alapelve – „a posztok eltűnnek, az életutak megmaradnak” – ebben a projektben is hiánytalanul érvényesül. A beszélgetések nem elszigetelt videókként keringenek az interneten, hanem a rendszer hálózatos logikájának köszönhetően strukturált formában beépülnek az alkotók személyes Alkotói profiljába, gazdagítva és kontextusba helyezve az ott fellelhető szakmai életutakat.Az értékmentés itt nem áll meg. A Dékán István által lefektetett alapokra építve a jövőben tervezzük az oral history sorozat bővítését és folytatását, újabb életutak dokumentálásával és esetenként saját gyártású anyagok integrálásával, hogy a magyar fotográfia tudástára egy folyamatosan bővülő, kutatható és élő archívum maradjon.A riportok megtekinthetők a FotoKlikk Filmklub idővonalán!
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Szelényi Károllyal beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 40 perc. Íme a Szelényi Károllyal készült interjú strukturált, cikk formátumú feldolgozása, amely már tartalmazza a Dékán Istvánra vonatkozó pontosított, véglegesített felvezetőt. Másolható formátumban készítettem elő a FotoKlikk számára:Szelényi Károly: Beszélgetések a fényképezésről – A mattüvegtől a többszörös expozícióigA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Szelényi Károly fotográfus, aki a tájképek, műtárgyak és építészeti terek megörökítésének kulisszatitkaiba és az analóg korszak legbravúrosabb technikai megoldásaiba avatja be a nézőket.A felkészülés és a partneri viszony a fotográfiábanEgy-egy nagy lélegzetű album vagy fotós projekt sosem csupán a helyszíni kattintásból áll. Amikor Szelényi a kikládikus kultúrát fotózta Délosztól Szantoriniig, Szabó Miklós kutatóval dolgozott együtt. Tapasztalata szerint a fotográfusnak elmélyült tudással kell rendelkeznie – legyen szó akár botanikáról, akár művészettörténetről –, hogy a tudományos munkatársak egyenrangú partnere lehessen. A táj- és épületfotózás nem megspórolható eleme az idő: kivárni, amíg a fákról lehullanak a levelek, amíg a dér megcsípi a tájat, vagy megérkezik a tökéletes esti, meleg súrolófény. Jó példa erre a Moszkva album, ahol a peregyelkínói templomot – Paszternak sírhelyét – a lemenő nap erős, kontrasztos fényeiben örökítette meg a kellő drámai hatás érdekében.A perspektíva tanulása és a mattüveg varázsaSzelényi – egykor Vadas Ernő tanácsát megfogadva – a mai napig esküszik a fényaknás, mattüveges gépek (mint a Hasselblad) kompozíciós erejére. A mattüvegre felülről lenézve a tér és a perspektíva sokkal tudatosabban rajzolható meg. A komponálás elsajátításához a Margit-szigeti séták mellett a nagy festők (például Markó Károly), valamint a klasszikus fotográfusok – mint Klösz György, Josef Sudek és Karel Plicka – munkáinak alapos tanulmányozását javasolja. Sokszor a legegyszerűbb eszközök hoznak minőségi változást: a budapesti Vásárcsarnokok fényképezésekor egy egyszerű létra használatával tudta megemelni a nézőpontot fél méterrel, ami sokkal kellemesebb előteret eredményezett anélkül, hogy a kép természetellenes madártávlatba ment volna át.Bravúrok az analóg korszakból: Tapétázás és dupla expozícióA digitális utómunka előtti világban a technikai akadályokat leleményességgel kellett áthidalni.A "tapétázás" technikája: Sötét, nagy belső terek (például freskókkal díszített templomok) bevilágítását sokszor egyetlen vakuval oldották meg. A gépet állványra tették, a zárat nyitva hagyták, az objektívet pedig fekete bársonnyal takarták el a villantások között. Egy szentendrei szerb templom 1967-es fotózásakor például 160-szor kellett villantaniuk a gyenge teljesítményű vakuval, ami olyan fényhatást keltett kívülről, hogy a helyiek azt hitték, kigyulladt az épület.Dupla expozíció a Parlamentben: Amikor a Szent Koronát egy protokolláris esemény során kellett megörökíteni, ahol tilos volt vakut használni, Szelényi délután egy masszív Linhof állványról lefotózta a termet az ablakon bejövő fényekkel, majd este, ugyanarra a filmkockára ráfotózta magát a kivilágított eseményt.Hitelesség a tárgyfotózásbanSzelényi – aki dr. Kovács Évával a Szent Korona hazahozatala után a korona hivatalos fotózását is végezte – óva int a digitális technika nyújtotta túlzott manipulációtól. A műtárgyfotózásban (például a görög vázák megörökítésekor) megvannak a klasszikus játékszabályok, amelyeket be kell tartani. Kiemeli: a múzeumi fotográfiában a zavaros háttereket régen sem volt szabad utólag, retusálással "kifújni" a képből, és ez az alapvető hitelesség és etika a modern, digitális rétegkezelések korában is elvárható kellene, hogy legyen egy magára adó alkotótól.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Szigeti Tamással beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 80 perc. Szigeti Tamás: Beszélgetések a fényképezésről – A protokollfotózástól a világklasszis portrékigA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és az alkotókkal beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Szigeti Tamás fotográfus volt, aki több évtizedes – egyebek mellett a Magyar Hírlapnál eltöltött – napilapos és nemzetközi rutinjára támaszkodva veszi sorra a fotográfia legfontosabb műfajait, technikai fogásait és morális kérdéseit.Protokollfotózás és színház: Alázat és keretekA protokollfotózás során a szigorú biztonsági és helyszíni korlátozások miatt a fotográfusok rendkívül kötött helyekről dolgoznak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a torzító nagylátószögű vagy halszemobjektívek helyett érdemes a helyes perspektívára törekedni, és egy lépéssel hátrébb lépve, a szereplők közötti finom viszonyokat rögzíteni.A színházi és operai fotózás legfőbb szabálya a rendezői, díszlettervezői és világítási koncepció tiszteletben tartása. A technikai nehézségek – mint a kevés fény, a magas érzékenység miatti zaj vagy a berázásveszély, amit monopod (egylábú állvány) használatával lehet ellensúlyozni – ellenére a jó színházi fotó a darab hangulatát és a kulcsszereplők kapcsolatát sűríti magába.A hírkép és a képriport sűrűségeA képriport olyan, mint egy film: logikus íve van, amely bemutatja a helyszínt, a szereplőket, a kibontakozó drámát és a lezárást. Minden egyes képnek önálló hírképként is meg kell állnia a helyét, mert a sorozat erejét mindig a leggyengébb láncszem határozza meg.A hírkép a fotográfia egyik legnehezebb műfaja. Informatívnak, tömörnek és objektívnek kell lennie, és egyetlen kockába sűrítve kell megmutatnia a helyszínt, a szereplőket és a történés lényegét – mint ahogy az a hazai sajtófotó-pályázatok nagydíjas sorozatain (például a dunaszerdahelyi eseményeket feldolgozó anyagokon) is megfigyelhető.Sportfotózás: Szabályismeret és közeledésA sportfotóban a sikeres munkához elengedhetetlen a sportág szabályainak, lebonyolítási rendjének és a kulcspozícióknak az ismerete. Robert Capa híres elve itt fokozottan érvényes: a közeliség az, ami igazán megemel egy képet. A sorozatfelvételek vakkisütése helyett a tudatos pillanat-elcsípés a cél, ötvözve a biztos dokumentatív képeket a kockázatosabb, kifejező közeli részletekkel.Legendás portrék és a kapcsolatteremtés művészeteA beszélgetés kiemelt részét képezik a világklasszisokkal (Yehudi Menuhin, Yousuf Karsh, Luciano Pavarotti) és a barcelonai olimpiával kapcsolatos tapasztalatok:Yehudi Menuhin: A próbák és az öltözői pillanatok csendes megfigyelése, a türelmes jelenlét vezetett el ahhoz a portréhoz, amely Szigeti legkedvesebb képévé vált.Yousuf Karsh: A budapesti kiállításon a Churchill-portré előtt elkészített közös kép és a dedikáció a tudatos, alázatos kapcsolatépítés példája.Kommunikáció: A külföldi helyszíneken és nagy eseményeken a nyelvismeret, az alanyok előzetes ismerete (például a tatai edzőtáborokban kialakított kapcsolatok) és a nem verbális empátia teremtik meg azt a bizalmat, amely nélkül nem születhetnek meg az igazi portrék.Sajtóetika és a valóság ábrázolásaSzigeti éles határt húz a bulvár (vagy az „álpaparazzó”) megrendezett, a celeb önképét kiszolgáló világa és a mértéktartó, az igazra törekvő fotográfia között. A riporter legfontosabb morális zsinórmértéke az ízléstelenség elkerülése, a szituációk meg nem hamisítása, valamint az alanyok személyiségének tiszteletben tartása. Bár a napilapok világában a hírverseny átalakult, a fotográfus egyedi látásmódja és hitelessége az, ami hosszú távon értéket teremt.
Tóth József „Füles”: A reklámfotózás poénjai és a tiszta ötlet hatalmaA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Tóth József „Füles” fotográfus, aki az MTI Fotónál eltöltött évektől a reklámplakátok aranykoráig veszi sorra pályáját, megosztva a nézőkkel a műtermi humor, az applikációk és a szabad ötletelés kulisszatitkait. A kezdetek és a mesterek egyszerűségeA fotózást 1962-ben kezdte el tanulni kiváló mesterek – Németh József, Sziklai Dezső és Járai Rudolf – keze alatt, akik végig azt éreztették vele, hogy érdemes a szakmával foglalkozni. Közülük Németh József munkamódszere vált etalonná számára: a mester végtelenül egyszerűen, gyakran egyetlen lámpával világított, és a műtermi munka előtt mindig részletes vázlatokat készített. Eredetileg karikaturistaként indult, és a riportfotózás állandó rohanása helyett a nyugodt műtermi munka vonzotta, ahol a fehér papíron a semmiből hozhatott létre valami újat. Saját bevallása szerint „botcsinálta riporter” volt, aki a valós események puszta rögzítése helyett inkább átrendezte a helyszíneket az esztétikusabb végeredmény érdekében. Az ötlet elsődlegessége és az applikációk művészeteA hiánygazdaság éveiben a reklámfotózásnak gyakran nem volt valódi piaci versenytéte, így a plakátok inkább vizuális játékok, történetmesélő alkotások voltak. Tóth József számára a fotózás csak eszköz volt, a lényeg mindig az ötleten, a poénon és a humoron van; mint fogalmazott, a fényképezés közben maga a gép és a technika zavarta a legjobban. Úgy vélte, hogy az önálló alkotásokhoz a fotósnak olvasottnak, műveltnek kell lennie, ismernie kell a művészettörténetet és a zenét. Kompozíciós módszereihez – az applikációkhoz – olyan mesterektől merített ihletet, mint Arcimboldo zöldségekből és gyümölcsökből összerakott emberfői vagy Picasso tárgykollázsai. Ikonikus plakátok és háttértörténetekA tehéntúró plakát (1972): A megbízó csupán egy unalmas tányér túrót kért egy kis dekorációval, ám ő a rendelkezésére álló rövid idő alatt egy tehénfejet formázott meg belőle. Az ihletet egy Zolika nevű kisfiú adta, aki szarv alakú kiflivel a kezében lépett be a pincébe, amit paprikával, paradicsommal és margarétával egészített ki. A forradalmian új, humoros megoldást a megrendelő azonnal elfogadta, a plakát pedig díjat nyert és az év legjobb kereskedelmi plakátja lett. A papírporzsák: Hogy egy színtelen, unalmas porzsákot érdekessé tegyen, origamiszerűen egy elefántot hajtogatott belőle, ahol a porszívó csöve jelképezte az állat ormányát. Őszi könyvhetek: Egy fahasábból kifűrészelt egy darabot, és a helyére egy pontos méretű könyvet illesztett be egy rászálló lepkével. A könyv felkutatása során egy antikváriumban azzal a humoros kifogással szerelte le a gyanakvó üzletvezetőt, hogy a felesége mániákusan ragaszkodik ahhoz, hogy a könyvespolcon egyetlen kötet se lógjon ki. Egy bajai előadásán egy idős néző tökéletesen rátapintott a kép rejtett üzenetére: „Tuskók, olvassatok!”. Az autórádió: A „Kedvenc zenekarát nem viheti magával” koncepció mentén egy teljes zenekart telepített ki egy zsámbéki búzamezőre, mindezt teljesen egyedül, stáb nélkül megszervezve. Az egyik fotónál a vakszerencsének köszönhetően hajtott be a háttérbe egy motoros a tökéletes pillanatban, amit a felülről nézős (aknás) kamera miatt az expozíció alatt észre sem vett.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Rédei Ferenccel beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 50 perc. Rédei Ferenc: Beszélgetések a fényképezésről – Sportfotózástól a sajtófotó világáigA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Rédei Ferenc fotóriporter, aki nyugdíjasként idézi fel évtizedes pályáját, megosztva a nézőkkel a sajtófotózás, a sportesemények és a szerkesztőségi munka kulisszatitkait.A kezdetek: Sportolóból fotoriporterRédei Ferenc úszó sportolóként kezdte pályáját, és már aktív sportolókorában megszerette a fényképezést. Sajátos hátteréből adódóan a sportfényképezés állt hozzá a legközelebb, hiszen egész addigi életét a sportpályákon töltötte. Külsős munkatársként kezdett dolgozni a Képes Sport számára, ahol a szerkesztőség – emlékei szerint egy almás illatú ngyöngyöző irodában – kedvezően fogadta korai sportfelvételeit, bíztatva őt a folytatásra. Ez a korai időszak meghatározó alapot jelentett számára a sportesemények dinamikus rögzítésében.Újságírói évek a Népszavánál és a Népszabadságnál1971-ben került a Népszava laphoz fotoriporterként, ahol 1985-ig dolgozott. 1974-ben a szerkesztőség vezetésének megbízásából ő alakította ki és állította fel a napilap önálló fotorovatát, mivel a megnövekedett képigények már megkövetelték a szervezeti formában dolgozó fotóriporteri csapatot. 1985-ben átkerült a Népszabadsághoz, ahol már fotorovat-vezetőként irányította a meglévő rovatot egészen 2006-os nyugdíjba vonulásáig. Munkája során mindent fotózott – a sport mellett politikai eseményeket, protokolláris pillanatokat, valamint gyári munkásokat és munkahelyi jeleneteket is, amiket különösen nagy örömmel örökített meg.A sportfotózás iskolája és a fegyelmezett figyelemRédei kiemelt hangsúlyt fektetett arra, hogy a lapnál dolgozó valamennyi fotóriporter – még azok is, akik nem kedvelték a sportot – rendszeresen járjon sporteseményekre. Tapasztalata szerint a sportfotózás extrém gyorsasága olyan fegyelmezett figyelmet és koncentrációt követel meg, amely a fotózás minden más területén (például a tánc vagy az interjúk készítése során) is kamatoztatható. Saját rutinjában ritkán használt motoros sorozatfelvételt; vallotta, hogy a fotósnak meg kell éreznie azt az egyetlen, igazi pillanatot, amikor exponálni kell. A hagyományos filmfogyasztási korlátok (például a 12 vagy 36 kockás tekercsek) kitűnő iskolát jelentettek abban, hogy az ember agya előre gondolkodjon, és tudatosan szűrje meg a fontos pillanatokat a kevésbé fontosaktól.Szerkesztőségi logisztika, válogatás és sajtóetikaA fotorovat-vezetői munka komoly logisztikai feladatokat rótt az irányítóra: a napi hírfolyam, a rovatok igényei és a fotósok beosztása folyamatos egyeztetést igényelt. A digitális technika elterjedése és az online sajtó megjelenése (például az azonnali képküldő eszközök) felgyorsította a híradást, de a képek körüli szerkesztőségi viták – hogy álló- vagy fekvőformátumú kép illeszkedik-e jobban az oldalra – megmaradtak a mindennapi munka részének. A sajtóetikai kérdéseket illetően hangsúlyozta: a sajtófotóban nincs helye a manipulációnak, az emberek eltüntetésének vagy a valóság meghamisításának. Bár a digitális eszközökkel (mint a Photoshop) vagy a korábbi amerikai retusálással technikailag sok minden lehetséges lenne, a szakmai szabályok és a tisztességes újságírói szemlélet ezt szigorúan elutasítják.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Markovics Ferenccel beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 60 perc. Markovics Ferenc: Beszélgetések a fényképezésről – Művészet, filmgyár és az emberi sorsokA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Markovics Ferenc fotóművész, aki az 1950-es évektől induló pályáját, a filmgyári éveket, a jazz-nagyságok portréit és a szociografikus sorozatokat idézi fel.A kezdetek és az 1950-es évek esztétikájaMarkovics Ferenc az 1960-as évek körül kezdett el komolyabban a fényképezéssel foglalkozni Cegléden, Tóth István oktatása mellett a Ceglédi Fotóklubban. Pályafutásának első nagy elismerését 1959-ben ért el, amikor a Valaha Madome jubiláris kiállításon Contrast című fotójával aranyérmet nyert. Emlékei szerint az 50-es évek fotográfiájában a szépség és a tetszetősség volt az elvárt stílus. Egy gyári látogatás során hallott füles – amikor egy martinász munkás megjegyezte, hogy egész héten ezt a nehéz munkát végzi, miért kellene vasárnap is azt néznie – elgondolkodtatta arról, hogy az élet szebb, derűsebb oldalát is érdemes bemutatni. Később, a Kis életek című, fás-vödrös kompozíciójának megalkotásakor is a gondos, többszöri újratervezés és a megrendezett látvány híve volt.Filmgyár és portrék a kulisszák mögöttLőrinc József operatőr révén került kapcsolatba a filmgyártással, ahol standfotósként dolgozhatott együtt a magyar filmgyártás legjelentősebb rendezőivel és operatőreivel.Művészportrék: Olyan kulturális nagyságokról készített emlékezetes portrékat, mint Fábri Zoltán, Tóth János, Kaján Tibor vagy Királyhegyi Pál. Emlékezetes pillanat volt, amikor a betegeskedő Fábri Zoltán otthonában három lámpás bevilágítással dolgozott, vagy amikor Királyhegyi Pált egy hatalmas trónuson örökítette meg Fóton.A portré mint közös alkotás: Vallomása szerint a portré sosem a fotós egyoldalú teljesítménye, hanem egy közös folyamat az alannyal. Ennek szép példája volt Domborszki Laci bácsi, aki borostásan, papírsapkában is annyira önazonos volt, hogy a felesége mindenhová azt a karakteres fotót adta le róla.Zenei pillanatok: A jazz-fotózás csodáiGyermekkora óta rajongott a jazzért, lemezei és a zenék alapos ismerete határozta meg a Magyarországra látogató művészekről készült felvételeit.Louis Armstrong (1965): A Népstadionbeli koncerten sikerült hátravergődnie a dobogóra, ahol Armstrong – mielőtt egy biztonsági őr le nem rántotta – ráköszönt és kiöltötte rá a nyelvét. Később az öltözőben is felkereste, ahol a legendás trombitás a kedvéért még bele is fújt a hangszerbe.Ella Fitzgerald, Duke Ellington, Oscar Peterson: Nem a fájdalmas, elmélyült éneklési arcokat kereste, hanem azokat a ritka, bensőséges vagy épp felszabadult pillanatokat, amelyek a művészek igazi belső lényegét mutatták meg – gyakran extrém kevés fényben, hosszan fókuszálva.Szociográfia: A gyermekparalízis áldozataiKülön fejezetet képez életművében az a korszak, amikor a magyarországi gyermekparalízis-járványok (1957, 1959) légzésbénult áldozataival, a budai villában elhelyezett vastüdős betegekkel került baráti kapcsolatba. Kezdetben tabunak számító világot örökített meg először fekete-fehérben, majd színesben. A betegekkel kialakított szoros emberi kapcsolatot jelzi Rózsa Zoli mondata is, aki egy megjelent könyvet lapozva megjegyezte: „Feri, ha ezzel a könyvvel megyünk valahova, akkor egészen másképp beszélnek velünk”.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Korniss Péterrel beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 60 perc. Korniss Péter: Beszélgetések a fényképezésről – Dokumentarista látásmód, a lassú idő és a kötődésA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Korniss Péter fotográfus, aki 21 megjelent könyvén, négy évtizedes dokumentarista munkásságán és a hagyományos paraszti világ megörökítésén keresztül enged betekintést alkotói módszertanába és szemléletébe.A dokumentarista fotográfia és a könyvben gondolkodásKorniss Péter hivatásos fotográfusként, korábbi sajtómunkásként határozottan a dokumentarista fotográfia képviselőjének vallja magát. Munkái nem egyedi, elszigetelt képekre, hanem hosszú, lassú periódusokra és átfogó könyvekre épülnek. Pályafutása során három nagy korszakot határoz meg, amelyek mindegyikének bemutatója a Műcsarnokban volt:Az első korszak (1974): Az eltűnőben lévő, de akkor még érintetlen hagyományos paraszti világ és kultúra bemutatása a Kárpát-medencében (Magyarországtól Erdélyen át Moldváig és a Délvidékig).A második korszak (1979): A Múltidő című könyv, amely már nemcsak az ünnepi pillanatokat, hanem a hétköznapok keserves, emberpróbáló valóságát is feltárta.A harmadik korszak (Vendégmunkások / Kötődés): Az ipar által kiszakított, ingázó munkások sorsának és a paraszti gyökerekhez való ragaszkodásnak a nyomon követése.Az indulás: Szék, 1967A dokumentarista életmű 1967 novemberében indult el, amikor Novák Ferenc „Tata” koreográfus elvitte őt az erdélyi Székre. Az ott látott, olajlámpás táncház látványa – a pörgő párok, a piros pántlikák és a sárga szalmakalapok – olyan elemi hatással volt rá, mintha egy időgép 150 évvel korábbra repítette volna vissza. Ekkor született meg benne az elhatározás, hogy ezt az eltűnő világot meg kell örökítenie, mielőtt végleg a múlté lesz. Amikor az első szováti és széki képeket bemutatta a Fotóművész Szövetség pályázatán, a zsűri még hitetlenkedve azt hitte, hogy az Állami Népi Együttes művészeit fotózta, nem pedig egy valóságosan élő közösséget.A bizalom és a fotográfiai alázatKorniss hangsúlyozza, hogy idegenként, távolságtartó kívülállóként nem lehet igazán mély dokumentarista képeket készíteni. A munkához elengedhetetlen a helyiek bizalmának elnyerése, a tisztelet és a partneri viszony.A „fekete vonat” és a Tiszaeszlári brigád: Az ingázó munkások sorsát kutatva először külső szemlélőként próbált dolgozni, de ez a hűvös távolságtartás nem vezetett eredményre. Végül szoros kapcsolatot épített ki egy tiszaeszlári brigáddal (melynek végül Skarbit András lett a központi hőse), téli estéken diákvetítésekkel látogatta a munkásszállást, és éveken át kísérte őket a vonatokon és a családjaik körében.A vizuális üzenet ereje: Mint említette, a fekete-fehér fotográfia önmagában egy absztrakció, amely segít kizárni a zavaró színeket, és a lényegre – az üzenetre, a sorsra és a tónusok súlyára – irányítja a néző tekintetét. Egy-egy kompozíció megválasztásakor nem a könnyebb, artisztikusabb utat (például a csillogó jégen járó lányokat), hanem a valóságosabb, nehezebb küzdelmet (a sáros utat) örökítette meg, mert a képnek mondanivalója és belső igazsága kellett legyen.A kör bezárulása: A Buba-sztori és a KötődésA Kötődés című összefoglaló kötet zárófejezetei a személyes kapcsolatok erejét példázzák. Moldvai gyűjtőutjai során, 1973-ban Lészpeden lefotózott egy anyát, amint egy teknőben ringatja csecsemőjét (a „bubát”). Évtizedekkel később, a könyv zárásakor hosszas nyomozás – és fiatal zenész barátok segítsége – árán sikerült felkutatniuk a családot: kiderült, hogy a pólyás kisfiúból azóta felnőtt, 36 éves férfi lett.A történet csúcspontjaként Korniss újra meglátogatta őket, és megkérte az anyát, hogy hívják fel a fiút a városból, öltözzön úgy, mintha templomba menne, és kezében a régi fényképpel álljon állvány elé. Az így megszületett találkozás és portré – ahol a múlt képe összefonódik a jelennel – méltó módon zárja le a 41 évet átölelő dokumentarista ívet, hitvallást téve a fotográfia legnemesebb feladatáról: a megörökítésről és az emberi kapcsolatok tiszteletéről.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Keleti Évával beszélget Szarka Klára, 2010-ben. A beszélgetés vágott felvétele 60 perc. Keleti Éva: Beszélgetések a fényképezésről – Gondolat, technika és az emberség a portrék mögöttA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Keleti Éva fotóművész, aki évtizedes színházi és sajtófotós tapasztalataira építve osztja meg gondolatait a technika alárendeléséről, a fotográfus belső fegyelméről, valamint az alanyok bizalmának elnyeréséről.A technika alárendelése a gondolatnakKeleti Éva határozott álláspontja szerint a technikának mindig alá kell rendelnie magát a kifejezendő gondolatnak. Ahogy egy részlet fotózásához sem megy fel az ember egy ötemeletes ház tetejére, hanem a megfelelő optikát választja ki, úgy a fotográfiában is a mondanivaló határozza meg az eszközt. Különbséget tesz az analóg és a digitális szemlélet között: míg a digitális kor lehetőséget ad a „lövöldözésre” (a folyamatos sorozatfelvételekre és a pillanatnyi visszanézésre a képernyőn, ami gyakran elvonja a fotós figyelmét a jelenlétről), addig az analóg technika sokkal mélyebb gondolkodásra, fegyelemre és a mondanivaló előzetes megfontolására kényszerített.Kapcsolatteremtés, empátia és a rendezői színházi fotó megújításaA riportfényképezés és a portrékészítés legnehezebb része az emberekkel való kapcsolatteremtés, ami nem sajátítható el könyvekből, hanem mély empátiát és alázatot igényel. Vallomása szerint szeretni kell azt, akit fotografálunk – legyen az tárgy, személy vagy esemény.Láthatatlanság és tisztelet: Egy zárt vagy intim szituációban a fotósnak úgy kell megteremtenie a légkört, hogy szinte láthatatlan maradjon, és ne „verje szét” az eseményt. Ehhez hozzátartoznak az alapvető illemszabályok, a bemutatkozás, valamint a színházi előadások során a zene és a darab mély ismerete (például annak tudása, hogy egy csendes pianóban nem szabad exponálni).A beállított képek meghaladása: Generációja (Korniss Péterrel és másokkal együtt) kitört abból a hagyományból, amely kizárólag a merev, beállított, mindenkit tökéletesnek és fiatalnak mutató színházi fotókat ismerte el. Helyette a valóságra, a színészek valódi arcára, sőt az izzadságára és a dráma igazi pillanataira fókuszáltak.Közös alkotás a művészekkel: A portrékészítés számára sosem egyoldalú folyamat volt; a színészekkel (mint például Básti Lajosszal, Gábor Miklóssal vagy Latinovics Zoltánnal) hosszú távú, kölcsönös bizalmon alapuló barátságot épített ki, így a művészek nyugodtan átadták magukat a gépnek, tudva, hogy nem él vissza a kiszolgáltatottságukkal.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Kalotás Zsolttal beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 80 perc. Kalotás Zsolt: Beszélgetések a fényképezésről – Tudatosság, biológiai háttér és alázat a természetfotózásbanA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Kalotás Zsolt természetfotós, aki a tudatos képépítésről, a biológiai felkészültség fontosságáról, valamint a növény- és állatvilág türelmes megfigyelésének műhelytitkairól mesél.A természetfotózás tudatossága és a biológiai felkészültségKalotás Zsolt hangsúlyozza, hogy a tartósan magas szinten űzött természetfotózás nem a vak szerencsén vagy a hétvégi spontán kirándulásokon múlik, hanem alapos, éveken át tartó tervezést és céltudatos munkát igényel.Biológiai háttér: Elengedhetetlen a mély biológiai felkészültség; anélkül a fotós az erdőben csak úgy járkál, mint a vak vagy a süket ember, hiszen nem látja és nem hallja az összefüggéseket.A természet tisztelete: A természetet nem szabad megerőszakolni vagy drasztikusan megzavarni; a fotósnak szerényen, lehajtott fejjel, alázattal kell közelednie az élővilághoz.Műhelytitkok: Leshelyek, fények és technikaA sikeres természetfotók mögött komoly technikai előkészületek és eszközhasználat állnak:Fényviszonyok és napszakok: A legalkalmasabb időszak a hajnal, amikor a lemenő vagy felkelő nap súroló fényei, valamint a pára egyedi színvilágot és hangulatot teremtenek.Szűrők használata: A táskából elengedhetetlenül hiányzik a polárszűrő (a víztükör visszatükrözéseinek kezelésére), a szürkeszűrő (ND-szűrő a hosszú expozíciós vízesés- vagy patakhatásokhoz), valamint a derítővásznak.Különleges technikák: Békák, madarak vagy rovarok fotózásakor gyakran alkalmaznak speciális módszereket (pl. alacsony béka-perspektíva gumiruhában a vízben, vagy digitális hangvisszajátszó készülékek a hím madarak territoriális viselkedésének finom ösztönzésére).Kompozíció és az egyedi látásmódBár a klasszikus, harmonikus kompozíciók (például a zártság, a sűrűségi pontok vagy a komplementer színek – mint a sárga és a kék – összhangja) alapvetőek, a kiemelkedő kép titka mégis az alkotó egyéniségében rejlik. Egy jó természetfotó nem csupán pontos dokumentum, hanem olyan vizuális élmény, amely megállítja a nézőt, elgondolkodtat, és nem engedi el a tekintetet.
A FotoKlikk Filmklub következő filmjén Szalay Zoltánnal beszélget Dékán István, 2009-ben. A beszélgetés vágott felvétele 31 perc. Szalay Zoltán: Beszélgetések a fényképezésről – Portrék, társadalmi riportok és a sajtóetika hitelességeA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Szalay Zoltán fotográfus, aki a műtermi munkáktól kezdve a szociografikus mélyriportokig, a portrék pszichológiájától egészen a sajtóetika alapvető kérdéseiig veszi sorra a fotográfia lényegét.A klasszikus látásmód és a portrépszichológiaSzalay Zoltán évtizedeken át a szakma szinte minden ágát művelte a műtermitől a riportfotózásig. Szomorúan látja a mai elkényelmesedett gyakorlatot, amikor egy nagylátószögű objektívvel és ráhelyezett vakuval automatikus, sablonos képeket lőnek. Ezzel szemben ő mindig tudatosan választotta meg az eszközeit, hogy az alany legjellemzőbb, legelőnyösebb arcát mutassa meg.Latinovits Zoltán portréja: Amikor a színművésszel készített hanglemezborítót, Latinovits órákon át mondta Ady verseit. Amikor a 36. kockánál filmcsere miatt egy pillanatra leeresztett, és a betegségével küzdő, önmagába merülő ember őszinte arcvonásai ütköztek ki rajta, Szalay azonnal lecsapott erre a ritka, esendő pillanatra – megörökítve a pódiumművész mögötti valós embert.Elkötelezett szociográfia és az „Ingázók”A felkészültség mellett a társadalmi érzékenység és az elkötelezettség határozza meg egy igazán hiteles fotóriporter munkáját. Az újonnan induló Tükör magazin alapító csapatának tagjaként Szalay hónapokon keresztül hajnalban és este utazott a puszta szabolcsi vonalon, hogy megismerje és hitelesen bemutassa az ingázók kimerítő életformáját. Amikor a szerkesztőségben a hatalmasságok a riport megoldását keresték, ő őszintén megmondta: „én megoldást nem tudok rá, én csak azt tudom megmutatni, amire fel kellene figyelni és ezen változtatni”.Sajtóetika: Az igazmondás és a manipuláció határaiA sajtóetika legfőbb alappilléreként az őszinteséget, a felkészültséget és a tiszta igazmondást jelölte meg. Bár a fotó objektivitás és szubjektivitás ötvözete, a képek manipulálása sem modern jelenség – emlékeztet a történelmi példákra, amikor egy-egy csoportképről az évek során lassan eltüntették a kegyvesztett alakokat. Ennek ellenére a fotósnak tisztában kell lennie a határokkal: soha nem szabad visszaélni az alany testi hibáival vagy kiszolgáltatottságával. A kompozíció és a kiállítási képek párosítása (mint a békés Ipoly-menti hidas találkozás kontrasztja) pedig nem a néző félrevezetését, hanem a valóság mélyebb megértését kell, hogy szolgálja.
A FotoKlikk Filmklub első filmjén Féner Tamással beszélgetett Dékán István a fényképezésről. A beszélgetés vágott felvétele 45 perc, 5 perces szünettel. Féner Tamás: Beszélgetések a fényképezésről – Tematikus könyvek, városi séták és a dokumentarista látásmódA FotoKlikk Filmklub oral history sorozatának keretében a riportokat készítette, vágta és a szereplőkkel beszélgetett Dékán István – aki egyúttal biztosította számunkra a teljes sorozatot. A jelen epizód vendége Féner Tamás fotográfus, aki tematikus könyveinek születéséről, a Budapest-sorozatok hátteréről, valamint a városhoz és a dokumentarista fotográfiához való viszonyáról mesél.A tematikus könyvépítés és a hosszú időtávú projektekFéner Tamás eddig öt könyvvel jelentkezett, amelyek szigorúan tematikusak, és mindegyik egy-egy alaposan feldolgozott témát ölel fel. Egy-egy ilyen kötet elkészítése óriási türelmet és kitartást igényel; mértéke nagymértékben függ a témától, az utánjárás mélységétől és attól, hogy a valóság mennyire adja meg magát a fotósnak.A Budapest-sorozat (1983–1998): A magyar fővárosról szóló könyv anyaga tizenöt éven keresztül készült. Négy különálló sorozatot foglal magába, amelyek a városkép változásait és a lakók, valamint a közterek viszonyát dokumentálják.„Beszéld el fiamnak” (1962-től): Ez a kötet egy régebbi, három éven át zajló intenzív munka eredménye, amely azt vizsgálja, hogy mit jelent Budapest a számára, és hogyan alakult át benne a városkép.Budapest változása és a városhoz való viszonyA mindennapi fotózás úgy indult, hogy a fotográfus egyszerűen kivette a filmet a hűtőből, betette a gépbe, és elindult a várost járni. Különösen a téli idényben, hétvégén, szombat-vasárnap reggeleken, esős, szmogos időben indult útnak. A tizenöt év alatt azonban drasztikus változásokat érzékelt a fővárosban: míg korábban a Lenin körúti bérházak hátsó udvarain még nyitottabbak voltak a terek (például be lehetett menni a cselédeknek fenntartott mosdókba), addig az idők előrehaladtával a város fokozatosan bezárult, minden el lett zárva. Ez a fokozott távolságtartás és az elmagányosodás oda vezetett, hogy a metropolisz mint élőtér már kevésbé bizonyult alkalmasnak az emberi közelség ábrázolására, ami a képeken is visszaköszön: a terek gyakran üresek, embertelenek, mégis mély intim érzeteket hordoznak.A fotográfia mint belső szükséglet és a vizuális antropológiaFéner vallomása szerint a fényképezés számára nem csupán szakma, hanem belső kényszer – olyan, mint amikor az ember éhes vagy ennie kell, a fotózás billenti helyre a világ egyensúlyát a lelkében. Nem a múló pillanatok felszínes rögzítését kereste, hanem a város mögött meghúzódó létező szervezet alakulását, a sebeket, amelyeket a mesterséges beavatkozások ejtenek, és azt, hogy a város miként növi be ezeket. Későbbi oktatói tevékenysége során (vizuális antropológiát tanítva) a terepmunka klasszikus módszereit – mint az együttélő megfigyelés vagy a visszacsatolás technikája – ötvözte a dokumentarista látásmóddal, vallva, hogy a jó fotó nem a véletlen műve, hanem a kitartó, alázatos jelenlét és a mély emberi kapcsolatok gyümölcse.